Lengyel László

Édes anyaföldem

Lengyel László, Hócipőben megjelent írása.

Új barbárok

Az orbáni Magyarországon a liberális demokrácia a szabadság kis szigeteire szorult. Egy holt ország egyik városába. Az angyalok földjére. Ellenálló civil közösségbe. Jogot tartó bíróságra. Korrupciót és hatalmi arroganciát leleplező szerkesztőségbe. A közösségi háló posztjaira. Tisztességes iskolába. Emberséges kórházi osztályra. ­Mindenek ­ellenére összetartó baráti körbe. Az egyszemélyes közösségbe.

"S lassan tovaszállok a jajjal"

Az írás a Népszabadság 2015. 10. 02. számában jelent meg.

Amikor 2014 nyarán a maláj légitársaság gépe, rajta ártatlan civilekkel, mindenekelőtt egy holland gyerekcsoporttal, egy rakétatalálattól lehullott az ukrajnai égboltról, az európai vezetők lelki megrázkódtatáson estek keresztül. Majd amikor a Charlie Hebdo szerkesztőségében fanatikusok legyilkoltak több újságírót, az európai közvélemény „Je suis Charlie” (Charlie vagyok) feliratokkal, szolidaritással válaszolt.

Ma magyarnak lenni szégyen

 A választók egészen 2006-ig nem érezték úgy, hogy rosszabbul élnek, mint négy vagy nyolc éve. A politikai osztály a többi elit együttműködésével elkezdte a választók államosítását, saját legitimációjának gazdasági kompenzációval való megvásárlását. És nem az a baj, hogy a Nyugattól kerültünk messzebb, hanem hogy önmagunktól. A saját civilizációs eredményeinket semmisítettük meg.

 

„Magyarország nem lesz, hanem volt.” Márai Sándor: Napló (1949)

Oldalak

Feliratkozás RSS - Lengyel László csatornájára