Lengyel László

Az orbáni Magyarországon a liberális demokrácia a szabadság kis szigeteire szorult. Egy holt ország egyik városába. Az angyalok földjére. Ellenálló civil közösségbe. Jogot tartó bíróságra. Korrupciót és hatalmi arroganciát leleplező szerkesztőségbe. A közösségi háló posztjaira. Tisztességes iskolába. Emberséges kórházi osztályra. ­Mindenek ­ellenére összetartó baráti körbe. Az egyszemélyes közösségbe.

 A választók egészen 2006-ig nem érezték úgy, hogy rosszabbul élnek, mint négy vagy nyolc éve. A politikai osztály a többi elit együttműködésével elkezdte a választók államosítását, saját legitimációjának gazdasági kompenzációval való megvásárlását. És nem az a baj, hogy a Nyugattól kerültünk messzebb, hanem hogy önmagunktól. A saját civilizációs eredményeinket semmisítettük meg.

„Magyarország nem lesz, hanem volt.” Márai Sándor: Napló (1949)

Szólni antiakadémikusként szólhatok ezen a születésnapon, az akadémikus Csányi Vilmos antiakadémikus oldaláról: a szabályszegőről, a kiszámíthatatlanul vakmerőről. És a barátról, aki kiszámítható.

Ostobaság, tudom, 2015 májusában erre gondolni, mégis tudom, ha el kellene rejtőznöm mindenféle hatalmak és hatóságaik elől, Vili benne lenne abban az ötben, akiről hiszem, hogy elrejtene. Lenne helyem a Belgrád rakparton vagy a nógrádi házban. Ahogy ő is tudja: nálunk biztosan lenne helye. Gondolkozzanak el egyszer, kire számítanának hasonló esetben.

A világ kisebb-nagyobb hatalmai felmérték, hogy az összeütközésekben Amerika és Európa az elkövetkező másfél-két évben inkább békülékeny lesz. Ez még a galambok ideje. 2017 tavaszától viszont Amerika ereje teljében fog katonailag, politikailag és gazdaságilag fellépni, eljönnek a héják napjai. Az Obama-kormányzat békés és együttműködő politikáját már most is szorítja kifelé a hidegháborús érzületű kongresszusi republikánus többség.