Lengyel László: A sötét évtized – és a remény

Szörnyű évet zárunk 2020-szal. Világjárvány, gazdasági és politikai válság éve. A szörnyű év csak betetőzi a hosszú sötét évtizedet, amely 2008-tól 2020-ig, vagy inkább 2021-ig, a Nagy Recessziótól a Nagy Járványig tart. A globális válságok korába léptünk; a gazdasági világválság két hullámának, a globális éghajlati, a menekült- és a terrorizmus-válságok, a világot megrázó lázadások (színes forradalmak, „tavaszok”), a nacionalista-populista világhullámok és a világjárvány korába. Ebben a hosszú sötét évtizedben egymással összefüggenek, egymásra rakódnak rá az egyes válságok. A 2008-12-es Nagy Recessziót az Egyesült Államok jobban, Európa kevésbé jól, de kezelték, ám a rövidtávú gazdasági stabilizációért és az amerikai és európai korporációk érdekeiért cserébe eltűrték a társadalmi egyenlőtlenségek megmaradását vagy növekedését a területek – régiók, tartományok, államok, nagyváros és vidék-, illetve társadalmi rétegek között. (Majd az amerikai konszernek boldogan kiegyeztek a trumpi demokrácia-ellenes hatalommal a példátlan adócsökkentésért és deregulációért cserébe, ahogyan az európai tőke is vígan támogatta a keleti korrupt önkényurakat Putyintól Orbánig a neki juttatott magas jövedelemért.)

A tízes évek elején, az obamai politika a nemzetek és népek önrendelkezését elismerő wilsoni irányba fordult, arra biztatva a diktatúráktól szenvedőket, hogy lázadjanak uraik ellen. Ennek hatására az „arab tavasztól” a hongkongi, a török, a kelet-európai és a latin-amerikai tavaszokig lázadások sora indult, melyeket brutálisan levertek. Sorra jöttek létre a háborús övezetek, jelent meg újra a világméretű terror és indult el a menekültek áradata. A tízes évek közepére mindezek hatására feltámadt a fejlett világon átszáguldó nacionalista-populista hullám. A gyenge demokráciákat egyszerre mosta alá belülről és kívülről a tekintélyelvű vízözön. Csak 2018-19-re sikerül Európa kulcsországaiban újra felépíteni a liberális demokrácia gátjait, s 2020 tavaszán kialakítani egy szolidáris gazdasági csomagtervet a világjárvány közepette. A sötét évtized és a 2020-as szörnyű év reményteli végét jelzi a járvány pozitív eredménye: Trump bukása és a vakcinák előállítása nemzetközi összefogással.

Az elmaradt reformok kora

A liberális világrend intézményeinek – az ENSZ Biztonsági Tanácsa, a WTO, az IMF, a Világbank, a G7, a WHO stb. – összefüggő reformjai elmaradtak, új intézményi rend nem jött létre. Igaz, a „pekingi konszenzus” intézményei sem képesek a liberális világrend helyére lépni. Az obamai nagy megállapodásokból – a párizsi klímaegyezményből, az iráni atomszerződésből, a TPP-ből (Trans-Pacific Partnership) – a trumpi Amerika kilépett. Amerika a Biden-adminisztrációval kényszerül majd rá arra, hogy kezelje az újabb gazdasági válságot, a társadalmi egyenlőtlenséget, az éghajlatváltozást, és a világ tekintélyelvű hatalmait, úgy, hogy nincsenek meg hozzá a hatékony intézmények és az igazi új gondolatok.

Elmaradtak az EU politikai intézményi és fiskális reformjai. Az Unió most hozza meg azokat a gazdasági döntéseket – euró-kötvény, közös újjáépítési csomag –, amelyeket 2012-ben kellett volna, amivel elkerülhette volna a tízes évek válságait. És a politikai reformok elmaradásából születnek a mai válságok. Az elvesztegetett évtizedben elmaradt az európai és a nemzetállami szintű befektetés az embertőkébe az egészségügyi, oktatási, szociális intézményi reformokon keresztül.

Az évtized a sötét arcok miatt is sötét: Trump és Putyin, Erdoğan és Sziszi, Orbán és Kaczyński nem egyszerűen egyeduralmi rendszerek kifejezői, hanem létrehozói is. Nemcsak a társadalom belső konfliktusai, egyeduralomra hajló állami rendszerei szülték őket, hanem ők is előidézték a megosztást, az egyeduralkodói rendszert. A gyenge demokráciáknak kevés intézményi és politikus szereplői védelmezője akadt: Obama és Merkel, Ferenc pápa és Macron, talán ennyi vagy ennyi se. A sötét oldal dinamikus offenzívája nem annyira a liberális demokrácia tömeges választói védelmezőinek vagy nagy államférfiúinak sikeres ellenoffenzíváján akadt el, mint inkább azon, hogy az egyeduralkodó rendszerek nem voltak képesek kezelni egyik vagy másik világválságot.

Kelet-európai és magyar válságok

A világ részvétlenül tűrte, hogy a tízes években a kelet-európai félig liberális és félig demokratikus rendszereket a különböző válságok, belső összeütközések vagy kormányozhatatlan káoszba, vagy a tekintélyelvű kormányzás irányába mozdítsák el. Kelet-Európa balkanizálódott: természetessé vált az intézményes korrupció, a politikai kalandorság, a jogállami intézmények leépítése, az erőszak. Mire Nyugat-Európa észlelte, hogy a kelet-európai fertőzés elérheti, már késő volt. Örült, hogy többé-kevésbé megúszta. Kelet-Európával, ahogy a túlsó félen Nagy-Britanniával, nem tud mit kezdeni.

A liberális demokrácia, a tisztakezű jogállam és az észszerű gazdaságpolitika eszméjének nincs kiben s miben megkapaszkodnia. Hiányoznak hozzá a politikusok, a pártok, az állami intézmények, a szakértői és civil csoportok, program, média és végül: a választók. Ahol egyeduralom van, ott egyeduralom van: Magyarországon tíz év után döntött az ellenzék az összefogásról. És ahol végül győz a tömegmozgalom, mint Szlovákiában, alig jobb kormány kerül hatalomra, mint az előző. Romániában, Bulgáriában, Csehországban az egyik korrupt oligarchikus csoport váltja a másikat. Macron Franciaországa már levonta a következtetést: csak tolvaj diktátorok vagy tolvaj kiskirályok káosza között választhatunk. Így van ez kétszáz éve, így lesz még kétszáz évig. Keletből nem csinálhatunk Nyugatot. Kár volt őket bevenni: vagy rakjuk ki őket, vagy teremtsünk kétsebességes Európát! Csak Németországnak van még szüksége ránk. Rendet teremtene, de nincs hozzá eszköze. Nem érdeke, de nem is hisz a büntetésben. Az Ostpolitik ötven éve a „bárki van hatalmon, mi azzal vagyunk jóban” politikája. Nem is lett volna 89, ha rajtuk múlik.

Három remény

Az egyik remény Biden Amerikája, ahogy 89-ben Bush Amerikája volt. Ha lesz elszánásuk, akkor erejük is lesz a kelet-európai rendezéshez. A másik remény a demokratikus világ ébredése: nem az országok büntetése, hanem a szabadság szigeteinek támogatása, a pozitív diszkrimináció a döntő. Ilyen az EU Szegényeket Támogató Alapja, ahová az Iványi Gábor-féle alapítványok kiszolgáltatottság nélkül pályázhatnak. Az Európai Médiaalap, ahová független sajtótermékek és újságírók pályázhatnak, ahová mehetett volna a Népszabadság és az Index. Az amerikai-európai Korrupcióellenes Alap támogatná a korrupció ellen fellépőket. E nélkül nem lesz független intézmény és gondolat. Ne büntessenek, hanem jutalmazzanak! S akkor a szabadság szigetcsoport magyar és kelet-európai polgárai megmutathatják, hogy képesek egy európai Magyarország és Kelet-Európa megteremtőivé válni.

A nacionalista-populista fertőzés ellen nincs vakcina. Saját immunrendszerünknek kell kitermelnie az ellenanyagot. Mára kiderült, hogy először a nők ellenálló képessége fejlődik ki. A nők korába értünk. A kor Gretáé, a környezeti válságot könyörtelen számon kérő Jeanne d’Arc lányé, a kertvárosi nőké, akik szavazataikkal győzelemhez juttatták Bident és Harrist, a harcos nőké, akik Fehéroroszországban kiállnak Lukasenka, Lengyelországban Kaczyński rendszere ellen, a hozzáértő nőké, akik jól és együttérzően kormányoznak a világjárvány idején. Előbb vagy utóbb a magyar nők kora lesz, akik hallgatnak, hallgatnak és hallgatnak a nőket megalázó Orbán-világban. „Van némaság, mely messze hallik…” Kik fejezhetnék ki együttérzőbben a járványban elhaltak fölötti fájdalmat? Kik tehetnék fel hitelesebben a magyar társadalmat feszegető kínos kérdéseket? S kik teremthetnének békét?

Ahogy Babits kiáltotta el a világháborúban „legyen béke már! Legyen vége már!” úgy sóhajtja el most Balla Zsófi: „Adjon Isten jobb országot…” 2020 bús karácsonyán.

Lengyel László publicisztikája megjelent a Népszavában 2020. december 24-én.

Publikáció: