Az orbáni Magyarországon a liberális demokrácia a szabadság kis szigeteire szorult. Egy holt ország egyik városába. Az angyalok földjére. Ellenálló civil közösségbe. Jogot tartó bíróságra. Korrupciót és hatalmi arroganciát leleplező szerkesztőségbe. A közösségi háló posztjaira. Tisztességes iskolába. Emberséges kórházi osztályra. Mindenek ellenére összetartó baráti körbe. Az egyszemélyes közösségbe.
Az írás a Népszabadság 2015. 10. 02. számában jelent meg.
Amikor 2014 nyarán a maláj légitársaság gépe, rajta ártatlan civilekkel, mindenekelőtt egy holland gyerekcsoporttal, egy rakétatalálattól lehullott az ukrajnai égboltról, az európai vezetők lelki megrázkódtatáson estek keresztül. Majd amikor a Charlie Hebdo szerkesztőségében fanatikusok legyilkoltak több újságírót, az európai közvélemény „Je suis Charlie” (Charlie vagyok) feliratokkal, szolidaritással válaszolt.
A választók egészen 2006-ig nem érezték úgy, hogy rosszabbul élnek, mint négy vagy nyolc éve. A politikai osztály a többi elit együttműködésével elkezdte a választók államosítását, saját legitimációjának gazdasági kompenzációval való megvásárlását. És nem az a baj, hogy a Nyugattól kerültünk messzebb, hanem hogy önmagunktól. A saját civilizációs eredményeinket semmisítettük meg.
„Magyarország nem lesz, hanem volt.” Márai Sándor: Napló (1949)
Szólni antiakadémikusként szólhatok ezen a születésnapon, az akadémikus Csányi Vilmos antiakadémikus oldaláról: a szabályszegőről, a kiszámíthatatlanul vakmerőről. És a barátról, aki kiszámítható.
Ostobaság, tudom, 2015 májusában erre gondolni, mégis tudom, ha el kellene rejtőznöm mindenféle hatalmak és hatóságaik elől, Vili benne lenne abban az ötben, akiről hiszem, hogy elrejtene. Lenne helyem a Belgrád rakparton vagy a nógrádi házban. Ahogy ő is tudja: nálunk biztosan lenne helye. Gondolkozzanak el egyszer, kire számítanának hasonló esetben.
A Fidesznek 1988-as alapításakor volt ügye. Egy liberalizmussal leöntött, szovjet rendszerbe zárt, szürke, öreg diktatúrából akart szabad, független, színes, nyitott és fiatal demokráciát teremteni. Az alapító fiatalok nem hatalomra, pénzre, karrierre vágytak, nem saját magukra gondoltak, hanem egy országra, sőt talán az egész világra. Lázadók voltak. Hívők: a szabadság vallásában hittek.
Az utcáról adott esetben meg lehet dönteni egy kormányt, de nem lehet átalakítani egy országot. Nem gondolom azt, hogy a bölcsek és a tudósok kormányának kell jönnie, de azt igen, hogy a szellemi elitnek fel kell emelnie a szavát az ellen, ami itt folyik, mert a szakadékba vezet. De ugyanezeknek a tudományos grémiumoknak kéne megmondaniuk, hogy akkor merre tovább, mert enélkül nem fog tudni itt senki kormányozni.
- De hát voltak ilyen körök. Hova lettek?
A teljes interjú a csatolt fájlban...
2014. november 12., szerda
Lengyel Lászlóval beszélget Mester Ákos
A tüntetők számára a politikai hasznosság nem létező fogalom. Nekik nem fontos, hogy a tiltakozásuk beleillik-e valakinek valamilyen politikai forgatókönyvébe. Átélik a szabadságot: ez az első szerelem pillanata. Ennél nincs fontosabb.
– A közfelháborodás másnapján beszélgetünk, így magától adódik a kérdés: mi a véleménye a történtekről? Milyennek látta a tüntetést? Mit gondol róla?
Lev Tolsztoj 1905. január 20-án Makovicky feljegyzése szerint ezt mondta a dekabristákról: „Kiválasztott emberek voltak valamennyien; mint amikor mágnest húznak el egy vasreszelékkel teli halom fölött, s a mágnes kiszedi belőle a vasat. De a parasztok rétegét ez a mágnes meg se mozdította.” Vajon mi volt a mágnes? Ahogy Tolsztoj gondolta: a napóleoni háború győzelembe fordított veresége? Az elmaradt reformok? Az orosz küldetés? Látták a Nyugatot, bejárták a napóleoni, majd Napóleon utáni Európát, és be akarták érni?
