A közfelháborodás másnapja

Lengyel Lászlóval beszélget Mester Ákos

A tüntetők számára a politikai hasznosság nem létező fogalom. Nekik nem fontos, hogy a tiltakozásuk beleillik-e valakinek valamilyen politikai forgatókönyvébe. Átélik a szabadságot: ez az első szerelem pillanata. Ennél nincs fontosabb.
– A közfelháborodás másnapján beszélgetünk, így magától adódik a kérdés: mi a véleménye a történtekről? Milyennek látta a tüntetést? Mit gondol róla?

– Elmondhatom, de mire ez az interjú megjelenik, már nem lesz érdekes.
– Másként látom. Már az nagyon érdekes, hogy a tiltakozás még véget sem ért, és rögtön utána a Facebookon föltűntek az első, egymásnak nagyon ellentmondó bejegyzések. Valaki csak annyit írt: „Boldog vagyok! Végre!” De szinte vele egy időben másvalaki azt írta, hogy „ez az egész nagyon gyenge, a szónokok pedig borzasztóak”.

– A tüntetések legkevésbé a szónokokról szóltak. Érzékelhető volt, hogy a tömeg nem politikai szónoklatot akar hallani.

http://static.168ora.hu/db/04/A3/lengyel-laszlo-141119-rg-03-d0001F4A35db9d2db79b2.jpg
Fotók: Riskó Gáspár

– Nem vagyok ebben biztos. Nyilván volt, aki már régóta várt arra, hogy végre valaki nyílt színen elküldje a Fideszt oda, ahová az a furcsa fiatalember a színpadon valóban elküldte. Mások viszont az egészet kínosnak tartották, olyan megmozdulásnak, amely nem járt politikai haszonnal.

– A tüntetők számára a politikai hasznosság nemlétező fogalom. Nekik nem fontos, hogy a tiltakozásuk beleillik-e  valakinek valamilyen politikai forgatókönyvébe.

Átélik a szabadságot: ez az első szerelem pillanata. Ennél nincs fontosabb. Amikor megjelennek a politikai színtéren – legnagyobb részük az életében először teszi ezt –, csupán üzenni akarnak. A fennálló rendnek, a kormánynak, a tehetetlen ellenzéknek, a jobb- és baloldali eliteknek, a fiatalok pedig az idősebb nemzedéknek. Egyszerre sok mindenkit szeretnének elküldeni a fenébe, de ez a legkevésbé sem magyar sajátosság. 2012-ben Moszkvában nagyjából hasonló szövegekkel és jelszavakkal mentek utcára a tüntetők. Törökországban is, de még az arab tavaszon is annak idején.
– Az elégedetlenség és az indulat lehet hasonló, de a helyzet és a szerveződés szándéka szerintem különböző. 

– Az a lényeg: ez nem politikai, hanem civil tömeg. Következésképpen aki azt gondolja, hogy ebből azonnal valamiféle rendszerváltás lesz, az súlyos tévedésben van.
– Már csak azért is, mert az egyik ember elvi, más pedig idegi alapon megy tüntetni, és van, aki csak azért, mert szeret együtt mozogni a többiekkel. Röviden szólva: az úgynevezett kritikus tömeg nem azonos okból kritikus. Ezért aztán könnyen széteshet vagy váratlanul radikalizálódhat. Melyikre van több esély?

– Mind a kettőre. A szétesés lehet a radikalizálódás egy formája, mert egyszer csak a széteső tömegből kiválnak a radikális csoportok. Amíg a tömeg nagyobbik része lecsillapodik és hazamegy, a kisebbik része nekirontana bárminek, bárkinek, bármikor. Ez az esély is hozzátartozik az ilyen típusú forgatókönyvekhez.
– Bonyolítja a dolgot, hogy olykor azt sem könnyű kitalálni, milyen irányú lesz a radikalizálódás. Bekapcsolódhat a jobbszél is meg az útszél is.

– Ezért lesznek aztán lelkes tiltakozókból mérlegelő szkeptikusok: haza fognak menni, és két év múlva nyomát se látjuk azoknak, akik kint voltak az utcán. Igen, ez is előfordulhat. De én mindezt tanulási folyamatként fogom föl. Ha a jobboldalon tanulási folyamat volt 2002 tavaszától 2007 tavaszáig az ilyen és az olyan tüntetésekből, most a másik oldalon van 2010 óta.
– A Kossuth téri tüntetők jó része egyáltalán nem akart hazamenni. Még akkor sem, amikor a tüntetés már véget ért. Furcsa szituáció volt. Kezdhettünk spekulálni: vajon a dacból, a dühből, a közfelháborodásból lesz-e, lehet-e politikai erő? 

– A közfelháborodás önmagában politikai erő! A közfelháborodás akkor is megüti a rendszert, hogyha nincs mögötte különösebb szervezettség. Kiderül ebből az ütésből a rendszer törékenysége. Kiderül, hogy Orbán Viktor nem tévedhetetlen, nem érinthetetlen. A diáktüntetések óta sejtjük, most pedig bebizonyosodott, hogy fiatal emberek készek szembefordulni a hatalommal, hogy ők maguk is része a közelégedetlenségnek.
– Ez meglepő?

– Fontos, mert korábban a közelégedetlenség lényegében csak azokat tudta átfogni, akik nagyjából a szociálliberális táborban vagy körülötte nyüzsögtek. Most valószínűsíthető, hogy a jobboldali szavazótábor gyerekei is azok között voltak, akik megütötték a hatalmat. Ez dühös tömeg volt, de – mondom még egyszer – nem politikai tömeg.
– Közvetlenül a tüntetés után írtam egy rövid jegyzetet, abból idézek most vissza egy mondatot: „Azért kell néhány nem csupán bátor, hanem okos ember is a tüntetés élére, hogy a tömegnek ne csak ereje és hangereje legyen, hanem szellemi muníciója, mozgatója és fékezője, a közfelháborodás irányítója.” Ennek a tömegnek, amelyet hétfőn láttunk, nem volt. Ez egy magára hagyott tömeg volt, amely a tiltakozás után nem tudta, mit kellene csinálni, hova kellene vonulni, miért kellene áttörni a rendőrök sorfalát, miért kellene beküzdeni magukat a Parlamentbe. 

– Ezért nem a tüntető tömegnek kell szemrehányást tenni, hanem, ha tetszik, magunknak. Illetve annak az ellenzéknek, amelynek már régen ki kellett volna találnia, hogy milyen politikai eszközökkel kell fellépni a kormánnyal szemben. Az, hogy a tömeget magára hagyják, annak a következménye, hogy a politikai elit képtelen megtalálni, fölépíteni olyan embereket, akik tudnak bánni a tömegekkel, és azt is tudják, a felháborodott sokaságnak milyen hatása lesz az ellenzékre és mire tudja kényszeríteni a kormányzatot. Még azt is tudja: mire nem.
– Talán az sem lényegtelen: mikor. Most például egészen más a helyzet, mint néhány hónappal korábban. Most több esély van jobb belátásra bírni a kormányt, mint abban az időszakban, amelyet a politológusok úgy jellemeztek: hideg polgárháború. Egyébként mi a természete a hideg polgárháborúnak? Mi lehet a kimenetele?

– A hideg polgárháború a hagyományos jobb- és a baloldal között zajlott. A tömegek viszont úgy érezték, hogy ez a harc nem az ő harcuk. Nem értették, hogy mi a jó ebben a háborúban, ahol az MSZP és a Fidesz, Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor csatázik, később pedig Mesterházy és Orbán. Az emberek azt mondták: ez nem a mi csatánk. Megvallom, az enyém sem. Szerintem a hideg polgárháború ebben a pillanatban, ezekkel a tüntetésekkel ért véget. A tömegek ugyanis éppen azt üzenik: se téged nem kérlek, kedves elvtárs, az egyik oldalon, se téged, dicső uram, a másikon.
– Jól értem? Azt mondja, hogy a hideg polgárháború a tüntetéssorozat kezdetével tulajdonképpen véget ért?

– Jól. Ez nem a Fidesz és az MSZP, a jobb- és a baloldal háborúja. Azt persze nehéz megmondani, hogy mi következik, mert az autokrata jobboldal nem csupán nyert háromszor, hanem egyszerűen félresöpörte az ellenzéket.
– Eljutottunk hát egy olyan helyzetbe, amelyben az ellenzék mögött – ön szerint – nincs tömeg, a kormány eltökélt, a rendszer az ütések ellenére erősnek látszik, az elégedetlen tömeg pedig kormányváltást akar. Nem hiszem, hogy itt az ideje megbeszélni, mennyi esélye lehet egy ciklus közben kikényszerített kormányváltásnak, viszont az valódi kérdés, ellenzéki oldalon vajon nem fogják-e árulónak nevezni azt, aki ebben a helyzetben le akarja csillapítani a kedélyeket. 

– Szerintem ez nem kérdés. Nem látok olyan tekintélyeket, akik le tudnák csillapítani a kedélyeket. Nincs olyan – politikai vagy szellemi – szereplő, akinek egyetlen szavára a háborgó tenger hirtelen lenyugszik. Másrészt óvatosan kezelném ezt a kormányváltást. Az elkeseredettek, a dühös elégedetlenek messzebb mennének. Rendszerváltásban gondolkoznak. Úgy, ahogy van, kidobnák az elmúlt huszonöt évet, kidobnák a rendszerváltás rendszerét, elsőként persze a 2010 után létrehozott új Orbán-rendszert. Ez pedig sokkal messzebb vezet, mint egy egyszerű kormányváltás. Képzeljük el, hogy valami csoda folytán – ami egyébként nem teljesen lehetetlen, volt már ilyen – a kormány belebukik egy fölforrósodó társadalmi mozgalomba. A kérdés: mi van másnap? Ki fog kormányozni? Se a jobboldalon nincs kormányképes belső ellenzék, se a baloldalon nincs kormányképes ellenzék. A Jobbikot nem említem, egyébként sem kormányképes. Ezt a helyzetet mindenki érzékeli, nemcsak Magyarországon, hanem az aggódó Európában és Amerikában – pillanatnyilag ez stabilizálja Orbán Viktort.
– Biztos ebben? Szerintem Orbánnak egyre nagyobb lesz a belső ellenzéke, csalódott hívei ellene fordulhatnak. A válság, a szegénység, a nyomorúság sújtotta kisembernek mindig szüksége van egy bálványra, mert tőle reméli sorsának jobbra fordulását. De ez nem tart örökké, és én úgy látom, hogy a bálvány nincs tisztában azzal: megdöntésében azok is segédkezni fognak, akik tegnap még a lábához kuporodva imádták. Egyszer ezzel is szembe kell nézni.

– Igaz, de ez már most megtörtént. Nehéz fölmérni egész pontosan, ám nagy valószínűség szerint a tüntetők fele vagy csaknem fele egykor Fidesz-szavazó volt. Ha nem ’14-ben, ’10-ben biztosan. Amúgy pedig Orbán Viktor sokkal kegyetlenebbül machiavellista, hogy ne tudná: saját híveitől és közvetlen környezetétől kell legjobban félnie. Ezért bárki lehet a bűnbakja, bárkit lemészárol. Fel tudom sorolni a „halottait”, azokat, akik kezdetben ott ültek mellette, és mára már sehol sincsenek. A tüntetéssorozatért is a sajátjai közt fogja megtalálni a bűnbakot. Ennek az ősznek nem a baloldalról lesznek igazán áldozatai, hanem a saját kormányából, a saját oldaláról fog bűnösöket kijelölni és a legkönyörtelenebbül eltávolítani. Őszöd utáni helyzetben van: azelőtt a legostobább húzásai is bejöttek, most a legjobbak se. Amiket tegnap még mindenki természetesnek tartott, az mára totális őrültségként és teljes ellentmondásként jelenik meg. Ezért a sajátjai összevissza rohangálnak, megsértett oligarchái rálázadtak, nem működnek a saját sajtótermékei, és azok a cégek, amelyek tegnap még lábhoz kushadtak és szorgalmasan finanszírozták, mára befejezték a kushadást, morognak, sőt visszaszólnak neki.
– Egyszerre sokfelől éri nyomás Orbán Viktort, az egészen biztos. Erős jelzések érkeznek Európából, Amerikából, nyomasztó lehet a korrupciógyanú, valóban nem tudhatja, hogy a saját emberei közül mikor tűnik fel az első igazi Brutus, és valamit kezdenie kell az új presszióval is, a tüntetésekkel, amelyek minden bizonnyal tovább folytatódnak. Ám ez nem csak Orbánnak okozhat gondot. A politikai elemzők némelyike úgy látja, hogy a tüntetéssorozat a jelenlegi hivatalos ellenzék leváltását is jelenti.

– A hivatalos ellenzék – 2010 és ’14 közötti működését tekintve – lényegében önmagát váltotta le. Indulati, érzelmi politizálásba fogott, azt hitte, hogy a népet föl kell rázni. Tehát hogy a nép nem tudja, hogy baj van, ezért, mint egy süket emberrel, ordítva kell közölni vele, egyre hangosabban: nem veszed észre, te hülye nép, hogy fát vágnak a hátadon?! Ez az ordítás az égvilágon semmit nem használt. A kormányképességet, a társadalommal folytatott párbeszédet, a tartalmi munkát érzelmekkel helyettesítette: Orbán Viktor mondjon le! Ez nem kormányképes alternatíva, hanem fejvesztettség.
– Ez újra és újra megtörténhet. Most is. Ez a forró ősz is föladja a leckét nekünk: engedjük el az indulatainkat, mert vannak bőségesen, vagy higgadjunk le, nyomjuk el a feszültségeinket, működtessük inkább az arányérzékünket? Ön hogy látja?

– Türelmes építkezés, nyugodt és megfontolt munka. Próbáljuk végiggondolni a hibáinkat, próbáljuk kontrollálni az érzelmeinket. Próbáljunk együttműködni egymással. A választók már pokolian dühösek, ám a dühöket a megoldások felé kéne terelni.
– Igen, de ha túlságosan csöndesek és okosak leszünk, azt Orbánék a gyengeség jeleként fogják értékelni. Nem is tudom... Talán egyszerre kellene hangosnak lenni, és okosnak is.

– Valahogy így.