Európai hullámzás

MINTHA HÚSZ-HUSZONÖT ÉVENKÉNT JELENNÉNEK MEG ÁRHULLÁMOK EURÓPA PARTJAINÁL. AZ 1945–48-AS ÚJJÁÉPÍTÉSI ÉS ÚJRAALAPÍTÁSI ELSŐ HULLÁMOT, AMELYNEK LÖKÉSEIT KELETRŐL A SZOVJETUNIÓ, NYUGATRÓL AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK ADTA, 1968-BAN EGY MÁSODIK, BIZONYOS SZEMPONTBÓL ELLENHULLÁM KÖVETTE.
Ennek egyik kiindulási pontja a párizsi diáklázadás, amelynek hullámzása nemcsak Nyugat-Európát és Amerikát, hanem Kelet-Európát is eléri, a másik a prágai emberarcú szocializmus, amely végighullámzik keleten. Majd húsz év múlva, igaz, megint a Szovjetunió és Amerika részvételével, következik az 1989-es kelet-európai rendszerváltás hulláma, amely a német egységhez, a Szovjetunió összeomlásához vezet. És 2008 után, a Nagy Recesszióban, megint kísértetek járják be Európát: a nacionalizmus és az egalitarianizmus kísértetei Skóciától Görögországig, Ukrajnától Katalóniáig.

Első hullám: 1945–1948
Ekkor a nagyhatalmak meghúzták a nemzetállamok és a föderációk határait, amelyek érinthetetlenségét nemzetközi szerződésekkel és erőhatalommal biztosították 2014-ig, a Krím annektálásáig. Az egyetlen vitatott kérdés 1989-ig a németkérdés volt. Az első hullámmal a nagyhatalmak kijelölték befolyási övezeteiket, amelyekhez körömszakadtukig ragaszkodtak, amelyeket fegyveres erővel vagy fenyegetéssel védtek.

Amerika 1945–47-es gazdaságpolitikájának és Európa-politikájának számos elhibázott eleme volt: a brit hitelek leállítása és az azonnali adósságszolgálati fizetésre kötelezés, a németeket agrárosítani akaró Morgenthau-terv, az egységes szovjetpolitika hiánya, hozzájárulás a tömeges nemzeti kitelepítésekhez.
 

Konrad Adenauer, az első hullám szimbolikus alakja

Konrad Adenauer, az első hullám szimbolikus alakja 
Stringer / Reuters

Ám ’47 után az USA aktív és progresszív európai szerepet vállal. Helyesen írja Tony Judt: Európa nyugati fele az első menetben öreg és tekintélyes vezetőket és a konzervativizmust, a tekintéllyel ellenőrzött demokráciát választotta a nemzetiszocializmus és a fasizmus „ifjúságával” és bűnös kalandjaival szemben.
Második hullám: 1968
Megkérdőjelezték az 1945 óta kialakult nemzeti identitásokat, elkezdték szembesíteni társadalmaikat és önmagukat a bennük élő gonosszal. Lelkifurdalással élték át a gazdag Észak, az „első világ” életét, összehasonlítva a szegény Dél, a „harmadik világ” problémáival, és megjelentek az emberi és természeti környezet pusztításának kínzó kérdései is. A „prágai tavasz” nemcsak a szocializmus demokratizálhatóvá és emberarcúvá tételét, de piacosítását és a gazdasági autonómiák létét is próbára bocsátotta.Szabadsághullám. Mely mind Európa, mind az egyes nemzetek, társadalmak valamennyi jelentős kérdését fölvetette, és azokat másként igyekezett megválaszolni. A nyugat-európai fiatal mozgalmak és választók közvetlen demokráciát követeltek, fölléptek a demokráciákat korlátozó autokrata tekintélyek ellen, nekirontottak a konszolidálódó és gazdagodó piaci, fogyasztói társadalmak egyenlőtlenségének és fogyasztói elidegenedésének, az idősebbek, a szülők, az intézmények uralmának.
 

Második hullám: Rudi Dutschke
Második hullám: Rudi Dutschke 

Fotó: AFP / Stringer
Szabad gondolat és szabad szó, szabad sajtó és szabad kultúra, művészet éppúgy szerepet kaptak, mint a harc a hatalmasok „új osztálya” ellen egyrészt, és a szovjet birodalomtól való viszonylagos függetlenségéért másrészt. De kihívást intézett az 1968-as hullám mind a központosított nemzeti államok, mind a nem demokratikus és belső egyenlőtlenséggel küzdő föderációk ellen is. A nyugatnémet állam és vele a német társadalom ekkor mondott le Nagy-Németországról, Ausztria az Osztrák–Magyar Monarchiáról és/vagy az Anschlussról, ahogy a magyar társadalom is – átmenetileg – Nagy-Magyarországról.
Ekkor kezdődik a térség szociáldemokratizálódása és a deutschmark-nacionalizmus, a schilling-nacionalizmus és a forintnacionalizmus, vagyis az életforma-nacionalizmus párhuzamos korszaka, amelynek lényege, hogy etnikum, vallás, nyelv, politikai erő és kultúra helyett életformájával egyesíti a társadalmat, és gyakorol vonzerőt szomszédaira. A román nemzetállam vezetése 1968–69-ben kacérkodott a demokratizálás, a föderalizálás és a nemzeti autonómiák kiszélesítésének gondolatával, hogy azután megszervezze a szélsőséges román soviniszta diktatúrát a nemzeti függetlenség jegyében.
Nicolae Ceausescu az 1968-as „jó fiúból” néhány év alatt zsarnok szörnyeteggé változott. És a szovjetek prágai bevonulásával, illetve a jugoszláv reformok visszafordulásával a csehszlovák és a jugoszláv föderációk liberális demokratizálásának reménye is elszállt. Alighanem ez volt az utolsó pillanat, amikor még a csehszlovák bársonyos föderáció egy korona-nacionalizmus keretében megvalósítható, a jugoszláv föderáció, a jugoszlavizálódás pedig a dinár-nacionalizmus mellett még menthető lett volna.

Harmadik hullám:
19891968 még a népek és nemzetek egymás felé fordulásának, megbékélésének ígérete volt, amikor a szabadságot, egyenlőséget és testvériséget még közösen képzelték el. Európa nyugati felén ekkor ment végbe igazán a francia–német népi megbékélés, és ekkor jelent meg a közös európai kultúra és életmód néhány eleme, a liverpooli fiúktól a Franciaországban forradalmat csináló német-zsidó fiúig, a skandinávok és németek itáliai, spanyol nyaralásától, a foci- és a vendégmunkás-kultúráig. Nyugat-Európa határtalan bejárása, bizonyos közös európai szabályok megismerése, betartása vagy be nem tartása természetessé vált.
Ez már egyszerre Európa és a népek tavasza. Már nemcsak a szovjet föderációban nem akartak a nemzetek megmaradni, de megindult a csehszlovák és a jugoszláv széthullás is. A briteknek meg kellett oldaniuk az északír problémát, ahogy a spanyoloknak a baszkot. És már ott leselkedett a flamand–vallon viszály Belgiumban, a skót–angol ellentét az Egyesült Királyságban, a katalánkérdés Spanyolországban, a lombardkérdés Itáliában. Ugyanakkor mindenki az egyesült Európához szeretett volna tartozni külön-külön.
Az Egyesült Királyság Skóciájától Törökországig, Lengyelországtól Írországig, Ausztriától Magyarországig az EU felé rohant, szemben bármiféle más föderációval. A kint lévők versenyt futottak egymással, hogy ki jut be előbb, vetélkedtek, hogy ki korlátozhatja előbb a szuverenitását Brüsszel által. Egyáltalán nem az EU vagy a NATO édesgette a kelet-európai országokat. Ellenkezőleg, amíg csak lehetett, igyekeztek korlátokat állítani, vizsgafeladatokat adni és purgatóriumokat képezni a paradicsomi euroatlanti intézményekbe való bejutás előtt.
 

Harmadik hullám: Václav Havel

Harmadik hullám: Václav Havel

Petar Kujundzic / Reuters

Mindenki azonnal be akart jutni, ehhez képest az 1993-ban elsőként jelentkező Magyarország – ugyancsak az elsők között – 2004-ben, tehát a rendszerváltása után tizenöt évvel jutott be. Igazából nem is az államok akartak bejutni, hanem az európai életmódra vágyó társadalmak. A magyarok az osztrák, a bajor életformákat, fogyasztási és szolgáltatási mintákat, a munka és a szabadidő nyugodtabb, békésebb és biztonságosabb megosztását, az állam különböző szintű egységeinek szociálisabb és szolgáltatóbb rendszerét látták maguk előtt.
Nem tudták, tudhatták, hogy a kádári életformából, a forint-nacionalizmusból nem vezet egyenes út az osztrák/bajor életformák felé. Ahhoz, hogy új életformára leljenek, nemcsak államukat, társadalmi és gazdasági intézményeiket, hanem saját életfelfogásaikat is meg kellett volna változtatniuk. És az ehhez szükséges változtatásokat sem az eliteknek, sem a társadalomnak nem sikerült véghezvinniük. Ha jól érzékeljük, akkor Kelet-Európából erre csak a baltiak és talán a lengyelek voltak képesek.

​Negyedik hullám: 2008–
A válság megrendítette a közös európai álmot. Európa túl nagyra nőtt, és integrációs elvei és gyakorlata nem képesek a jelentős társadalmi, gazdasági és kulturális különbségeket feldolgozni. Az egalitárius és nacionalista hullám egyszerre söpör végig Európán. Most nem(csak) Nagy-Britannia és Belgium, Spanyolország és Ukrajna belső szétválása a tét, hanem az Európai Unióé. Az egyenlőtlen társadalmi és gazdasági egységek elitjei és tömegei egymás szemére vetik, hogy akadályozzák egy új európai dinamika kialakulását.
De igazi alternatív ajánlattal senki és sehol nem állt elő. A mostani hullám egyik sajnálatos jellegzetessége az új eszmék, világképek teljes hiánya. A szabálykövetés és a szabálytagadás, a részletekbe menő technikai tudás és dilettáns mítoszgyártás, a kicsiszolt intézmények és a spontán naprakész mozgalmak helyettesítik a távlatos kérdésfelvetéseket, vitákat és megoldási javaslatokat.

Negyedik hullám: Alekszisz Ciprasz
Negyedik hullám: Alekszisz Ciprasz

Christian Hartmann / Reuters

Az igazi hatóerőt megint nem a gazdasági és politikai intézmények gyakorolják, hanem az életforma. A válság alatt többé-kevésbé kiderült, hogy az északnyugat-európai életforma – biztonság, nyugalom, kiszámítható jövő, magas szintű oktatás és egészségügy, szabad mozgás a munkaerő- és a vállalkozási piacon, nyitottság nők és férfiak között, más nemi identitásúak elfogadása, környezettudatosság stb. – vonzó, és az amerikaihoz hasonlóan magához húzza a dél-európai és kelet-európai országok modernizációs, fiatal elitjét.
A portugál és a litván, a spanyol és a magyar, az olasz és az orosz, a lengyel és a román fiatalok egyaránt úgy vélik, hogy nem országuké, régiójuké a jövő, hanem a jövő titkát Londonban vagy Berlinben, Koppenhágában, vagy Stockholmban ismerik. Nemcsak az értelmiség vonul Északnyugat-Európába, hanem egész szakmák. Az európai „Új-Mexikóba”, „Texasba” jönnek az új vándorlók Délről. A világ, Európa tágul? Vagy szűkül?

 

Publikáció: