Új barbárok

Az orbáni Magyarországon a liberális demokrácia a szabadság kis szigeteire szorult. Egy holt ország egyik városába. Az angyalok földjére. Ellenálló civil közösségbe. Jogot tartó bíróságra. Korrupciót és hatalmi arroganciát leleplező szerkesztőségbe. A közösségi háló posztjaira. Tisztességes iskolába. Emberséges kórházi osztályra. ­Mindenek ­ellenére összetartó baráti körbe. Az egyszemélyes közösségbe.

A kint erővel megszüntetett hatalommegosztás bennünk tovább él. Megtanultuk, hogy az igazság osztható. Hogy az egy és oszthatatlan igazság nincs a birtokunkban. Hozzászoktunk, hogy különféle igazságok és értékszférák között élünk. A politika, a gazdaság, a hit, a család olyan terület, ahol különféleképpen élünk, érzünk, gondolkodunk és cselekszünk. Több világban lakunk egyszerre.

Megpróbálunk egyensúlyt teremteni a minket behálózó hatalmakkal. Visszaszorítani a bennünk élő ­barbárt.

Akarva-akaratlan szemben állunk az egyetlen világ, egy igazság, egy hit rendszerével. A hatalmas putyini Oroszországban kicsiny, jól megfigyelt háztömbökbe szorul a szabadság. Az erdogani Törökországban isztambuli kerületekbe. Kaczynski Lengyelországában most próbálják ki, hogy sike­rül-e a liberális életvilágot beszorítani a keresztény és nemzeti palackba.

Az autokrata derűlátók szerint végre beérett az ­orbáni sárkányfog-vetemény: megjöttek a mieink! Keletiek. Nemzeti államhívők. Az erő és az erőszak vallását követők. Ellensúlyokat felszámolók. Akik fő ellenségüknek a liberális demokráciát, a nyugati életmódot, Amerikát és az Európai Uniót tartják. És ez még csak a kezdet. Ott sereglenek már a többiek az Atlanti-óceántól az Urálig. Nemzeti radikálisok, akik jobbról vagy balról nemzetben, önállóságban, történelmi sérelmek helyrehozásában, bosszúban hisznek.

A másik oldalon a kívülről és belülről ­támadott liberális demokráciák, Németországtól Skandináviáig, Hollandiától ­Itáliáig. Most kellene egyszerre megoldaniuk a menekültválságot, a brit népszavazást az ­EU-ról, a ­görög válságot, az ukrán–orosz konfliktust és saját felgerjedt nacionalista, idegenellenes, ­EU-szkeptikus, társadalmi és regionális egyenlőséget vagy éppen ellenkezőleg, a gyengék és leszakadók kizárását követelő választóikat. A barbárok köztünk vannak. Európát ismét a magyarok nyilai fenyegetik. Orbán most emeli Lehel kürtjét Merkel feje fölé. Hollande bukik. A liberális demokráciának annyi.

Ki kit győz le?

Fenyegető kép. Összecsapás, akár az 1930-as években. Akkor a világháborút lezáró igazságtalan békerendszer, a gazdasági válság diktatúrákat és autokráciákat hozott létre. 1940-re az új rend az egész kontinensről kiszorította a liberális demokráciákat. Most a lezáratlan hidegháborúból és a gazdasági válságból, a globális konfliktusokból kisarjadt új nacionalizmusok megingatták ugyan a liberális demokráciákat Európában, de autokráciák hatalomra szinte kizárólag az Európai Unió határain kívül kerültek – a kivételt Magyarország és most már talán Lengyelország képviseli. De az 1930-as évek diktatúrái – a náci Németország, a fasiszta Itália, a sztálini Szovjetunió – dinamikus politikai, gazdasági és katonai hatalmak voltak, szemben a gyengülő, lefelé tartó liberális demokráciákkal.

2015-ben az ­autokráciák dinamikája csökken, Oroszország és Törökország gazdasági válságban van, Magyarország európai pénzekkel és beruházásokkal növekszik, saját belső dinamikája hiányzik. A liberális demokráciákban Északnyugat-Európában gazdasági és társadalmi biztonság, növekedés van, és ezen az alapon indult el felfelé Spanyolország, Portugália és Itália.

A nacionalista nemzetállami megoldások sehol sem mutatnak gazdasági eredményeket.

Ha a válsághelyzetek biztonsági kockázattal járnak, ha a társadalmak megrémülnek a menekültek tömegétől, a robbanó bombáktól vagy a mesterségesen ­keltett háborús hisztériától, akkor a nacionalista ­autokratáknak komoly esélyük van. A rendkívüli állapot előállítható. Az erős ember rendet teremt. Ha azonban a gazdasági és társadalmi boldogulásra, a békés ­fejlődésre van kilátás, akkor a liberális ­demokratáknak nincs versenyképes alternatívájuk.

Ezért a korrupt tekintélyelvű uraknak folyamatos szükségállapotot, hadi helyzetet kell produkálniuk, vagyis a válságokat meg is kell oldaniuk és nem is. Minden őket választó békét és biztonságot kíván, de Putyin, ­Erdogan vagy Orbán éppen ezt nem adhatja meg, mert a békében és biztonságban kiderül, hogy nem működik a gazdasága. Ha nincs az orosz fegyverek krími, szíriai vagy marsbeli győzelme, ha senki nem akarja megtámadni Oroszországot, akkor szembe kell nézni az emelkedő árakkal, a romló szolgáltatásokkal, a kilátástalan jövővel.

Ha nincsenek menekültek, mert kerítéseinkkel a szerbekhez és a horvátokhoz szorítottuk őket, ha Soros György csapatait és a norvég alapítványok terroristáit sikerült a keresztény nemzetieknek visszaverniük, akkor kiderül, hogy európai pénzek nélkül, az elátkozott multinacionálisok nélkül nincs növekedés, nincs tisztességes iskola, kórház, szociális ellátás.

A százszor elátkozott európai liberális demokráciák befektetései, európai adományai és technológiai újításai nélkül Putyin, Erdogan, Kaczynski és Orbán országa semmire sem menne.

És ami a helyzet paradoxona: ha Európa északnyugati felén győznek a tekintélyelvű nacionalisták vagy akár csak a konföderáció, a nemzetek Európájának hívei, ők lesznek az elsők, akik megtagadják, hogy az ő brit, francia, holland, finn, német adófizetői pénzükből magyaroknak és görögöknek, lengyeleknek és portugáloknak egy centet is adjanak. Marine Le Pen és a barátságos David Cameron lesz az első, aki korlátozná Schengent, és szabna új nemzeti kvótákat a kelet- és dél-európai migránsokra. Az osztrák Szabadság Párt és a bajor CSU húzna először kerítést, és toloncolja vissza az összes menekültet Magyarországra, Horvátországba, Szlovéniába.

Két veszély

Az európai liberális demokráciáknak, tetszik, nem tetszik, 1941 óta az Amerikai Egyesült Államok a hátországa. Veszekedhet és vitatkozhat egymással a demokratikus Európa és Amerika, de a közös ellenséggel, az európai diktatúrákkal és autokráciákkal szemben meleg- és hidegháborúkban mindenkor összetartottak, összetartanak.


 

Az ­európai liberális demokrácia ­képviselői a putyini és orbáni autokráciákkal szemben mindig számíthatnak az amerikai támogatásra. Akarod, hogy leállítsák a pénzeidet? Szeretnéd, hogy kiadják a titkos számláidat? Kívánod, hogy az egész világ ismerje, mit mondtál részegen erről vagy arról?

Két veszély les ránk. Az egyik, hogy a liberális demokrácia bevonul az északnyugat-­európai gazdag és biztonságos belső várába, és kizár minket. Lemond rólunk. A Lajtánál fal emelkedik. A másik, hogy a belső vár urai kiegyeznek a külső falakon állomásozó erőszakos barbárokkal: fizetünk, csak maradjatok nyugton.

Tartsátok féken saját népeteket és az európai várfalak előtt hömpölygő tömegeket. Putyin és Orbán, Erdogan és Kaczynski zsoldos kapitányok, nem érdekel minket, hogy ellopjátok embereitek fejpénzét, a távoli bástyákon azt csináltok, amit akartok! Egy  feladat: minket védjetek! Magatoktól is.

Politikai paranoia

A politikus paranoiás. Machiavelli előírja a fejedelemnek: gyanakodj mindenkire magad körül. Orbán, Putyin és Erdogan ennek teljes mértékben eleget tesz: nemcsak maguk körül, de az egész világon mindenkire gyanakodnak. Az összeesküvésekre való felkészülést, az állandó támadások visszaverését nem valamiféle lélektani torzulásnak, kezelendő betegségnek tartják, hanem ellenkezőleg, a jó politikus legfontosabb tulajdonságának. Akinek küldetése van, azt támadások, irigység és gonoszság övezi. Aki nemzetét akarja dicsőségre vinni, annak állandóan számítania kell arra, hogy megpróbálják eltaposni.

Ha Caesar egészségesen gyanakszik, nem szúrják le a Capitoliumon. Az ellenféltől félni, arra gyanakodni gyávaság. A sajátjainkkal szemben gyanakvónak lenni, sorainkban az árulót éber szemmel felismerni ­kötelesség. A magyar, orosz, török politikai paranoia története sok szempontból azonos a modern politikatörténetükkel. Orbán tökélyre vitte a szorongást.

Ha legjobb barátja elárulhatja, mit várhat a többiektől. A paranoia paranoiát szül: minden embere gyanakszik minden emberére. Mindenki feljelent mindenkit.

A politika története Orbánt arra is tanítja, hogy a magyar politikusnak állandóan gyanakodnia kell a szövetséges birodalomra: félni Bécstől és Sztambultól, Berlintől és Moszkvától kell igazán, onnan buktatták meg a legerősebb magyar urat is. Néha Berlint, máskor Brüsszelt, de leginkább Washingtont lesi, mikor, ki, hogyan akarja elsüllyeszteni. Ellenzék nincs. Határt csak kívülről szabhatnak neki.

Tudjuk, attól, mert valakinek üldözési mániája van, még üldözhetik is. Orbán úgy véli, hogy ellenfelei részben gyengék és összehangolatlanok, részben kiváló képességeivel, éberségével sikerült az európai és amerikai indíttatású államcsínyeket meghiúsítania.

Ám a demokráciák és a diktatúrák különbségét az jelzi, hogy az utóbbiban aki nem tetszik, azt leváltják, bebörtönzik, netán kivégzik. A demokráciák jelzik ellenérzéseiket, bevezetnek, ha kell, szankciókat, de kinőtték a hidegháború megszokott technikáit. Las­súak. A népekre bízzák, hogy megbuktassák saját zsarnokaikat. A népek még lassúbbak. És félnek. És gyanakszanak.

A politikusi paranoia súlyosabb ­esete, amikor a politikus saját énjét világnagyra duzzasztja, és a világ összes cselekvését ellene irányuló konspirációként kezeli. „Magyarország hatalmas kísérlete olyan vonzó Európa és a világ népei számára, hogy a mai uralkodók fogcsikorgatva fognak össze ellene." „Minél jobban támadnak, annál inkább igazunk van." „A piacok, a befektetők összefognak ellenem és Magyarország ellen." „A nyugati titkosszolgálatok és civilek összehangolt akciókat indítanak, akár a menekültek áradata révén." A nemzetközi sajtót Magyarországgal szemben a liberális véleményformálók hangolják titkos üléseiken össze. Obama és Merkel azzal kezdi a napot, hogy egymást hívja: mit kezdjünk Orbánnal? A kicsiny, de bátor ország merész vezetője a torkukon akadt!

E politikusi megalomániának ­rémálma, hogy nem törődnek velünk. Nem mi vagyunk a világ közepe. Sőt, nem is látszunk a térképen. Senkit sem érdekel, hogy ki uralkodik Magyarországon. Ezt a huszadik századi realisták belátták. Egyikük sem gondolta Magyarországot vagy önmagát igazán fontosnak. Sőt: féltek a fontosságtól, mert akkor bizony Magyarországot leverték és felosztották.

Hogy senki emberfia nem es­küszik össze Orbán Viktor merénylésére vagy megbuktatására? Ezt egy politikai paranoiás sosem ismerheti be.

Első helyen állok a kivégzendők listáján! Vigyázzatok rám! Értékes vagyok!

Aztán megjön Norfolk vagy Jani/Tóni, és hozzák a cédulát, mit sátrukra tűztek a döntő csata reggelén. III. Richárd vagy Viktor olvassa: „Jockey of Norfolk, vigyázz egy kicsit, / Mert eladták jó pénzen uradat, Ricsit."

Nem marad más hátra, mint országot adni egy lóért.