Föl, a hegy lábától – Megjelent Lengyel László új kötete

A kötetet – amelyben 1988 és 2016 között megjelent újságcikkeit gyűjtötte össze –, a szerző két közeli barátja, Spiró György író és Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát mutatta be. Spiró hétköznapi, földhözragadt dicsérettel kezdte a könyv méltatását, hogy aztán azt – a könyv címéneke megfelelően, ami Radnótitól vett idézet – angyali magasságokba emelhesse. Azt mondta: mindössze két sajtóhibára lelt a kötetben, ami manapság, e sajtóhibáktól szenvedő korban, szokatlanul jó arány. Az író később Bornemissza Péter költő és prédikátor 1578-ban megjelent művéhez, az Ördögi kísértetekhez hasonlította a kötetet. Lengyel összegyűjtött írásai azért is emlékeztették erre a XVI. században megjelent műre, mert mindkettő számot vet kora vívódásairól.

– Moralitásokat, világi prédikációkat tartunk a kezünkben. A szerzőt erkölcsi szempontok vezérlik, és erkölcsi reménykedésről számolnak be az írások is – mondta Spiró, kiemelve a kötet egyik nagy erényét: a szerző nem módosította utólag a 10-20-25 évvel megjelent írásait. Lengyeltől távoli a hétköznapi gyarlóság: vállalja mindazt, amiben annak idején reménykedett, még akkor is, ha ma már naivnak, gyermekien álmodozónak tűnhet is. Mint 2014-ben, például, amikor még annak a reményének adott hangot, hogy a választások után Orbán megy. Ez a remény vonul végig a köteten, sugallatok, jövőbe vetett pillantások, hit – ahogy Spiró az értelmiség dilemmáját összegezte: „a fényes elmék ilyen lelkiállapotokban vergődtek” ezekben az időkben.

– Egy őszi tarka csokrot kapnak az elmúlt 25 év terméséből – így foglalta össze a könyvet a leendő olvasók számára Várszegi Asztrik, aki az összegyűjtött írásokat az orvoslásból ismert biopsziához hasonlította: mintha az elmúlt évtizedekben minden évben szövetmintát venne az orvos a társadalom beteg testéből, és mikroszkóp alatt vizsgálná azt. Az átölelt időn végigutazni kortörténeti élményeket ad, s Várszegi is úgy látta: a szövegből kirajzolódik, miként élte meg egy vergődő, igazságot kereső értelmiség ezt a korszakot. A kötet felvillant egyet-egyet a személyes motívumokból, pillanatokból is: abban az írásban például, amely Lengyel Gyorskocsi utcai kihallgatását örökítette meg.

Lengyel persze sosem szánta afféle erkölcsi prédikációknak az írásait, inkább – ahogy mondta – a szövegek kötetbe rendezésével arra kereste a választ: van-e olyan viselkedésforma, amely átsegít minket az egymás után érkező megpróbáltatásokon?

– Hogyan lehet ezt a dolgot Isten nélkül végigcsinálni? Élni és meghalni, árulásokat elviselni? Amikor minden reménytelen, és nem lehet Istenbe kapaszkodni? Csak a saját erkölcsünkbe, saját viselkedésünkbe. Az én hátam mögött nem áll Isten. Az itt ülők, Magyarország, sőt, a világ lakóinak többségének az az igazi megpróbáltatás, ha nincs mögöttük Isten. Talán meg tudnak kapaszkodni barátaikba, szerelmeikbe, apjukba, anyjukba, gyerekeikbe. Mit csinálsz, amikor ki kell tűzni a sárga csillagot másnap reggel?  – kérdezte Lengyel, hozzátéve: 25 év után, a Népszabadság bezárásával most került először olyan helyzetbe, hogy nincs hová írnia, nincs rovata, nincs újságja. Neki most ezzel kell szembenéznie, miközben az írás az élete.

A bemutató egyik legmegindítóbb pillanata az volt, amikor Lengyel felidézte, hogy Tamás Gáspár Miklós azóta szállóigévé vált jellemzését: fordított Cassandrának nevezte őt, akinek egyetlen jóslata sem jött be, viszont mindig hisznek neki. Önironikusan megemlítette, hogy „sikerült a Brexitet sem észrevenni”, mint ahogy nem gondolta, hogy az amerikaiak megszavazzák Trumpot. –De nem tudom elhinni, és a jövőre nézve sem tudom elhinni, hogy a világok megbolondultak. Lehetséges, hogy ez lenne a normalitás? Én vagyok az őrült? Miért kell elhinnem, hogy 2×2 tényleg négy? Lehet, hogy nem is annyi. Nem lehet egy népszavazással bárminek az ellenkezőjét is eldönteni? Ha valaki ezt nem fogja fel, hülye? Túlképzett értelmiségi. Na, ezt nem akartam elhinni. És az a reményem, hogy nem ez a jövő – mondta Lengyel, aki a kelet-európai értelmiségi létét Sziszüphoszéhoz hasonlította: a követ valahogy még feltaszigálják a hegyre, de az újra és újra visszagördül. A kérdés, hogy mivégre, hiszen a hegy lábánál kellemes ligetek is vannak, de mégis, tette hozzá, valamiért e ma napon is úgy kelt fel, hogy fel kell vinni a követ.

Várszegi Asztrik e pontnál jegyezte meg a „régi könyvből”: „Mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak ajtót nyitnak.”

A közönség soraiban ott ült a magyar értelmiség színe-java, köztük olyanok is szép számmal, akik talán csodálják a kőcipelőket, de a maguk részéről kényelmesen elvannak a hegy lábánál: jelen volt például Patai Mihály, a Bankszövetség elnöke, aki a lakását adta kölcsön a jegybank elnökének, vagy a minden politikai hatalmat túlélő és kiszolgáló Kovács Árpád, a Költségvetési Tanács elnöke.