A demokratikus átmenet jogi és gazdasági feladatai

A leiratot Kerényi Ádám készítette.

A kormányzati szerkezet kialakításával, a kormány tevékenységének megalapozásával foglalkozó munkacsoport 2018. március 12-én hétfőn 10 órakor tartotta ülését a Pénzügykutató Intézet II. Felhévizi u. 24. sz. alatti székházában. Az ülésen a demokratikus átmenet jogi és gazdasági feladatai tárgyában Bárándy Péter és Surányi György vitaindítói hangoztak el[1].
Lengyel László:
Örülök, hogy ilyen sokan eljöttetek.
Úgy látom, hogy a demokratikus átmenetnek több híve van, mint amennyinek a szakmai problémáknak. Nem is húzom az időt, hanem rögtön megadom a szót Bárándy Péternek, hogy a jogi, majd Surányi Györgynek, hogy a gazdasági kérdésekről tartsanak vitaindítót.
Bárándy Péter
Kibeszélem amiről hárman beszéltünk, hogy először Surányi Gyuri az alapról beszéljen, én pedig a felépítményről, de nem fogadták el. Lengyel Laci az előbb kért meg, hogy egy vitaindítót tartsak, ne pedig egy előadást, ehhez alkalmazkodok. Különös tekintettel arra, hogy három héttel vagyunk a választás előtt. Ilyenkor miről illik egyáltalán jogászként gondolkodni? Miről szabad egyáltalán gondolkodni és miről érdemes? Azt előre kell bocsátani, mert ez egy állandó vitatéma, hogy túltegyük-e magunkat jogászokat a jogon, vagy sem. Elég nagy löttyös indulat van, ami azt szeretné diktálni, hogy ha egyszer valamilyen pozícióba kerül a nem-Fidesz, akkor azonnal tagadjuk meg mindazt, amit 18 éves korunk óta tanulunk, ami benne van a kultúránkban, hogy gyerünk azonnal alkotmányozni, mert olyan disznóságok történtek, amelyek feljogosítanak minket erre. A másik tábor, amibe magamat is számítom, azt mondja, hogy bűnben fogant gondolatok bűnösek maradnak örökre, tehát nem szabad erre az útra lépni. Alkotmányozni akkor kell, amikor erre megvan mindenféle lehetőség és feltétel.

Fordulat csak jogállami keretek között

Ha nincs győzelem, az nagyon egyszerű, akkor rohanunk valami nagyon rossz megoldásba, ami nem a jogászok munkája lesz feltehetőleg, hanem valami nagyobb durvaságok közepette valahogy egyszer csak vége lesz a rendszernek. De beszéljünk a jobbik opciókról, hogy vagy feles, vagy kétharmados többséggel valahogy vége lesz az Orbán-rendszernek. Valahol olvastam azt a mondatot, hogy szabadíts meg a Fidesztől. Megszabadulunk. Tudom, hogy nem egyedül vagyok vele, alkotmányozni nem szabad akkor sem, ha 2/3-unk van, vagy lesz. Akkor szép lassan, ahogy csillag megy az égen, konszenzust kell kialakítani és a társadalom alaptörvényét kell létrehozni. Ahhoz pedig idő kell, nem szabad nekirontani úgy, ahogy a Fidesz neki rontott egy vonaton. Hanem ha lehetőség van, tehát ha 2/3-a van a mai ellenzéknek, akkor az Alaptörvényt kell megbarkácsolni mégpedig alapvetően nem is úgy, hogy pluszt teszünk bele, hanem úgy, hogy a teljesen tarthatatlan dolgokat kivonjuk belőle. Ilyen például a nemzeti hitvallás, ami nem oda való, és nagyon sok bajt tud okozni, mint idegen test egy alaptörvényben. A sarkalatos törvényekre vonatkozó szabályozás, ami behoz változtathatatlansági szférába egy csomó olyan dolgot, aminek a változtatása egyébként szükséges kell, hogy legyen. Nincs itt a Vörös Imre, az R) cikk az ő kedvenc cikke az Alaptörvényben, hogy a történelmi alkotmány vívmányai tükrében kell eljárni, ilyenkor ő szépen szokta elemezni, hogy a szavak mit jelentenek. Az egész pedig azt jelenti, hogy relativizál mindent, s jogszabályhoz nem méltó jelenséggé teszi az egyébként is borzalmas Alaptörvényt. Lehet az alkotmány-módosítás szabályozására szigorítást találni. Örökkévalósági záradékot is meg lehet valósítani, jelentsen ez akármit is, tudom, hogy szakemberek is vannak, nemcsak jogászok a teremben. Ez az jelenti, hogy legyen az alkotmánynak egy olyan törzse, amit nem lehet megváltoztatni. Ezzel minden európai kultúrállam kísérletezik. Lehet az alkotmányt barkácsolni, változtatni, mindent lehet vele csinálni, de bizonyos alapvetéseket, hatalommegosztás és egy-két ilyen dolog van, az változtathatatlan, örökkévaló. A személyi hatáskörhöz nyilván hozzá kell nyúlnunk, tehát az Alkotmánybíróság tagjai, elnöke, OBH elnöke, ezeket a kinevezési és választási jogköröket nyilvánvalóan ki kell vonni a politika szférájából. Alapvetően ilyen törlések szükségesek. 
Nézzük azt, ha nincs kétharmad. Menjünk lefele. Nekem volt egy tévedésem, Szurday Kingára nézek, a jogalkotási törvénnyel, ami nem 2/3-os törvény. Tulajdonképpen lehetne a jogalkotási rendet nem törvényben is szabályozni, de azért legyen törvény. A jogalkotási törvénnyel nagyon sok alkotmányos problémát meg lehetne oldani, egy ½-es törvénnyel, hiszen a jogalkotási törvényben nem arról van szó, hogy „mit”, hanem hogy „hogyan” hozunk létre törvényeket és más jogszabályokat. A hogyannal a mit nagyon sok mindenben lehet befolyásolni. Azt hiszem, hogy minden szakmában ez így van. Nagyon jól meg lehet sokszor oldani dolgokat az eljárási renddel. Ehhez képest a jogalkotásra vonatkozó törvény és a jogalkotási részvételre vonatkozó két 2010-es törvény, ezek a megújítása elég sok problémát meg tudhat oldani. Itt csak egy egyszerű példa: az európai jog és a hazai jogok viszonya. Tudjuk, hogy mi a viszonya természetesen, csak a mai hatalom ötpercenként kétségbe vonja, hogy mi van mi fölé rendelve. Ennek a jogszabályba foglalása sok mindent megoldhat. Ilyenek a nemzetközi jog általánosan elismert szabályai, a visszamenőleges jogalkotás tilalma. Tudjuk, hogy van, mert benne is van ebben a törvényben most is, de a hangsúlyok sokszor értékessé tudnak tenni egy kijelentést. Különböző szervezeti és személyi szabályozó eszközök, jogalkotás technikája, megint csak tudjuk, hogy kell törvényt csinálni. Jogászok ismerjük a bon most-t, hogyan kell törvényt csinálni virsli és szafaládé. Tudjuk, hogy nem létezik az, hogy önálló képviselői indítványok uralják az egész jogalkotást. Tudjuk azt, hogy nem létezik az, hogy a jogszabályt a vita során annyira módosítják, hogy az anyja sem ismer rá. Régen is volt ilyen problémánk, de nem volt meghatározó, hanem deviancia volt. Ha a jogalkotásra vonatkozó törvényben kimondjuk, hogy ezt nem lehet annak van azért értéke és hatása akkor is, ha nyilvánvaló ha nem lehet. Nyilván a társadalmi részvétellel kapcsolatban mi jogászok a Szalay-körben azt mondjuk, hogy ez a jó kormányzás. Ennek a keretei, magyarul a társadalom részvételének technikái megint csak megerősítve, egyértelműen kimondva ebben a két törvényben ezeknek a jelenlétét biztosítani lehet.
Igazságszolgáltatás. Az igazságszolgáltatás szervezete. Másról nem hiszem, hogy egy ilyen összefoglalóban érdemes lenne beszélni.  Az igazságszolgáltatás szervezeti kérdéseinek az alapjához kétharmad hiányában nem tudunk hozzányúlni, de ha az elmúlt hetek történéseit nézzük, akkor az OBT-választás a bírók körében óriási lelkesedést váltott ki, meg eredménye is volt. Nem az aulikus társaság került be ebbe a szervezetbe, ezek úgy látszik, hogy amit a hatáskörük megenged, azt meg is akarják tenni. Ez természetesen az elnökasszonynak kevéssé tetszik. Na most azt tudjuk, hogy ha a jogszabály nem is változik, csak a hatalom mögötte, akkor aki azt elvesztette elbátortalanodik, aki meg azt megnyerte, az fölbátorodik. Ez az elbátortalanodás és fölbátorodás hozhatja magával azt, hogy akár a bírói- és bíróvezetői kinevezések jogszabály-változtatás nélkül, egyszerűen az erőviszonyok változása miatt megváltozzék és a testülethez kerüljön a tényleges döntés, s ahogy az illik, a hivatalvezetőhez az adminisztráció egy ideig.

Büntető felelősségre vonás

Ügyészség, legfőbb ügyész MNB elnökről egy kicsit később, de nem sokkal később, mert ez átvezet a büntetőjog területre. Itt is azt kell mondani, hogy a büntetőjog alkalmazása, az érzelmeket ki szokott váltani, de nem lehet érzelmi kérdés az alkalmazás. Tehát nincs visszamenőleges hatás, nincs düh, nincs 12 órán belül lecsukunk mindenkit. Vágyak lehetnek, menjen haza mindenki, beszélje meg valakivel, aki erre alkalmasnak vallja magát, mert ilyet nem lehet csinálni, de nem is kell, teszem hozzá. Vezérszavakat kell mondani: ELIOS, mindenki tudja, hogy miről van szó. Alapítványok. Senki sem kérdez vissza, hogy miféle alapítványok, mindenki tudja, hogy az MNB alapítványokról van szó. Ezek büntetőjogi jelenségek. Nem kell azon gondolkodni, hogy itt kell visszamenőleges hatály, vagy új bűncselekményt kell meghatározni és a törvényt visszamenőleg alkalmazni. Nem. Ezek bűncselekmények ma is, tanúja rengeteg van, dokumentációja abszolút hiánytalan, vagy ha hiányzik, akkor is hiánytalan. Szóval itt költségvetési csalásról van szó, ha akarjátok, nagyon szívesen kifejtem, csak az hosszadalmas, így eltekintek tőle. Költségvetési csalás, korrupciós cselekmény, hűtlen kezelés, okirat hamisítások. A másik oldalon pedig bűnpártolás, mégpedig ha a kicsit ódon megnevezését hívom vissza, mondjuk Csemegi-kódex idejéből, akkor a hivatali bűnpártolás bűncselekményei halmozódnak itt egymásra.
Hogy ezek mennyire komoly bűncselekmények, vagy komolytalanok? A költségvetési csalás itt felhívható szakasza 5-től 10 évig terjedő büntetési tétellel büntethető, a többi meg jön vele. Akkor, ha bűnszervezet van, és ezt a bűncselekményt csak bűnszervezetben, legalább három-négy embernek lehet elkövetni, akkor 10-től 15 év szabadságvesztés. Mivel nagy értékre követik el, az már 15-től 20 év, ha hozzá van halmazati bűncselekmény, és bizonyosan van okirathamisítás, sikkasztás, akkor jön a maximum, a 20-tól 25 éves büntetés. Nem komolytalan bűncselekmények, nem olyanok, hogy a régi fogalmak szerint egy kis várbörtön jár érte. Nem. Itt 15-20 évekről lehet beszélni. Ráadásul a büntetési tételekhez idomul az elévülés, ez okoz szerintem idegességet ezeknél az embereknél. Nem a bűnszervezetihez, hanem az alaphoz, 10 év az elévülési minimum. Megint, hogy a löttyös indulat hova vezethet. A jelenlegi kormány vezetői kitoltak magukkal, nagy lelkesedéssel, teljesen értelmetlenül 12 évre emelték a korrupciós cselekmények elévülési idejét. Akkor tehát 12 évig kell rettegni.
Az MNB elnökkel kapcsolatban szerintem nem kell magyarázni, hogy nem egy nagyon bonyolult dolog eljutni odáig, hogy azt kell mondani, hogy kényszerintézkedést kell alkalmazni. Az alapos gyanú meg van, a büntetési tétel pedig olyan irgalmatlan, hogy önmagában – ezt mi ügyvédek tagadjuk, hogy önmagában - 10 éven felüli büntetési tétel néz ki. A szökés, elrejtőzés veszélyét felidézi még akkor is, ha erről az emberről van szó, így a bíró azonnal elrendeli a megbilincselés kényszerintézkedését. Azt mondtam, hogy a legfőbb ügyész tekintetében is a büntetőjoggal kell foglalkozni, nem azért, mert ő is a büntetőjoggal foglalkozik, hanem mert szóba jöhet ez az elmélkedés területe, amit most mondok. Nála nem biztos, hogy igazam van, a Matolcsynál biztos, hogy igazam van, de itt nem. Azért ha a bűncselekmény megalapozott létezése az adott és a bűnüldöző az minden magatartását arra áldozza, hogy ne legyen eljárás, hogy az eljárás megszűnjön, hogy az, aki bűncselekménynek látszó valamit elkövetett és erre tényleg megalapozott gyanú van, hogy ő kimenekülhessen az eljárás alól, az bűnpártoló, és ha hivatalban van, akkor az hivatali. Ez nem külön bűncselekmény, hanem minősített esete a bűnpártolásnak. Hogy ezt melyik ügyész követi el, s hogy ez fölvihető-e egészen a csúcsig, az egy kérdés, de törekedni kell rá nyilván, ha lehetőség van erre.
Ezt nem én találtam ki, de a Szalay-körben az jutott valamelyikünknek az eszébe, hogy egy ilyen lehetőség esetén határidős feladatként kell megszabni személy szerint a legfőbb ügyésznek, hogy bizonyos eljárásokat folytasson le gyorsan. Ha ezt nem teszi, akkor az a magatartás lehet büntetendő.
Eljutunk a vagyon visszaszerzésig. Valamilyen rendnek muszáj lennie a társadalomban, ezért ha a vagyon visszaszerzése nem történik meg, akkor a társadalom igazságérzete odavan. A vagyon visszaszerzésének a legkézenfekvőbb módja az, ha bűnszervezetben elkövetett bűncselekmények útján szerezték, mint az ELIOS-nál mondjuk. Mi kell hozzá? Háromnál több ember, ez biztos, hogy meg van ezekben az ügyekben. Hogy berendezkedtek a bűnözésre, hogy súlyos bűncselekmények elkövetésére rendezkedtek be. Meg van egy organizáltság, az az egyébként rosszul megfogalmazott bűnszervezeti lét, amit a Btk itt megkövetel. Ha megvan, akkor megfordul a bizonyítási teher, tehát a bűnszervezet alatt keletkezett vagyonról a terheltnek kell bizonyítania, hogy azt nem a bűnszervezeti működésből szerezte, hanem legálisan szerezte, mondjuk örökölte. Ez ugye a vagyonvisszaszerzésnek egy lehetősége. Ugyanígy a Polgári Törvénykönyv is megad egy ilyen lehetőséget, hogy bizonyos szerződések semmissége kényszer, fenyegetés hatása alatt kötött szerződés, ha az még nem is éri el a büntetőjogi határt, de a szerződés megtámadhatóságát, semmisségét megalapozza.

A Radbruch-tétel: a törvényes jogtalanság

Amiről a legutóbbi konferenciánkon én pár szót beszéltem, ez a törvényes jogtalanság és törvényen fölüli jog [Gesetzliches Unrecht und übergesetzliches Recht], ami megint csak - nem szégyellem - nem a saját szellemi teljesítményem. Gustav Radbruch jogtudósé, aki 1946-ban ült egy üres lap előtt, kezében egy töltőtoll, s azt mondta, hogy mit csináljak ezzel a sok gazemberrel, aki azt mondja, hogy ők jogszerűen öltek, gyilkoltak, kínoztak. Egy formulát kell adni a szakembereknek és a nem-jogászoknak, hogy mi ez. Azt mondja, hogy van törvényes jogtalanság és törvényen fölüli jog. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy a jogállamiságnak két pillére van. Az első és nyilvánvaló, az az írott jog, ami a jogbiztonságot, jogtiszteletet, a jogszerű működést takarja. Van a másik pillére, az igazságosság. Ennek a kettőnek együtt kell léteznie ahhoz, hogy jogállamról beszélhessünk. Radbruch azt mondja, hogy ha az igazságosság és az írott jog közötti tenzió, feszültség már elviselhetetlenné válik, akkor az igazságosság felülírja az írott jogot. Igen, de ez teljesen relativizálná az írott jogot, ezért egy jó mondata van, hogy az igazságosság rendszerszerűen hiányzik, akkor az igazságosságra való törekvés hiányzik, akkor áll fenn ez a helyzet, hogy ez az igazságosságra való törekvés felülírja az írott jogot. Így akkor nem relativizáljuk teljesen. Ő még a természetjogra hivatkozik, de a nemzetközi jog szabályaiból kell összegyűjteni a fölülíró szabályrendszert. Természetesen nem a teljes jogrendszert írjuk ilyenkor felül, hanem csak azt a területet, ahol ez az igazságosságra való törekvés kínzóan hiányzik az írott jogból. A Harmadik Birodalom bukása után az élet, emberi méltóság, szabadság, testi épség, ezeken a területeken ajánlotta felülírni Radbruch az írott jogot. A mi helyzetünkben itt szelídebb gazemberség történik hála Istennek. Itt a vagyonszerzés területe, ahol ilyen ordenáré módon az írott jog szerinti gazember viselkedéssel vagyonelvonás történik: nyugdíjpénztár, takarékszövetkezet, azt hiszem, hogy itt mindenkinek eszébe jut valami. Ráadásul van egy ember, aki kotyog, a Lánczi András egy összejövetelen azt mondja, hogy ez nem korrupció, amit mi csinálunk, hanem a rendszer lényege. Van is egy ember, aki kimondja, hogy igen, rendszerszerű az írott jognak használata. Ha pedig ez rendszerszerű, akkor csak egy másik rendszerrel lehet nyilván felvenni vele szemben a küzdelmet.
Nekünk is a nemzetközi jog, bizonyos egyezmények, a nemzetközi jog általánosan elismert szabályai, ami már felhívott volt az alkotmányban és felhívott ebben a szörnyű Alaptörvényben is, ami valamilyen oda nem figyelés folytán benne maradt. Ezekkel képzelhető el a fölülírás. Ha ezekkel akarjuk felülírni, akkor ez nem is idegen a magyar jog világától, hiszen ’93-ban és ’96-ban két alkotmánybírósági határozat is született az ’56-os felelősségre vonásokkal kapcsolatban, ami a feszültséget az igazságosság és az írott jog között feszült, azt feloldotta azzal, hogy a nemzetközi jog általános elismert szabályai szerint kell eljárni, ez az adott esetben a Genfi egyezmény volt, de ez lehet más is.
Surányi György:
Ez más természetű lesz, mint amiről Bárándy Péter beszélt. Azzal szeretném kezdeni, hogy az elmúlt hetekben természetesen megszaporodtak azok a kijelentések, nem igazán végig gondolt ígéretek, amelyeket ha összeadunk, akkor nyilvánvalóan szétfeszítik a magyar gazdaság lehetséges működési kereteit. Azzal folytatom, hogy igazában van egy alapvető dilemma egy esetleges új kormány számára, de a jelenlegi kormány számára is. Ami a magyar gazdaságban folyik – régóta ez a véleményem – fenntartható anélkül, hogy súlyosan veszélyeztetné, vagy egyáltalán veszélyeztetné az egyensúlyi kritériumokat. Abban is egyetértés van talán a kormányban és a jegybankbank is, hogy a magyar gazdaság a tavalyi évben, ebben az évben és talán a jövő évben is a potenciális növekedési ütemen felül teljesít. Lehet vitatkozni, hogy mennyire egzaktan mérhető a potenciális növekedés, de abban mindenki egyetért, hogy nem 4% körüli a magyar gazdaság potenciális növekedési üteme, hanem ha valahol, akkor 2% és 2,5% közöti sávban húzható meg.

A pro-ciklikus gazdaságpolitika erőltetése

Ez azt jelenti, ha külön elemeznénk a monetáris politikát, a fiskális politikát és a jövedelempolitikát, akkor láthatóan mind a három alrendszer erőteljesen pro-ciklikusan működik. Ez abból a szempontból jelent ellentmondást és nehézséget, hogy ha netán az elkövetkező 2-3-4-5 éven belül, valamilyen negatív sokk éri a magyar gazdaságot a világgazdaságból, amire jó esély van, nem belülről, hanem kívülről, akkor ugyanúgy, vagy nagyon hasonlóan, mint 2008-09-ben, nem marad lehetősége a gazdaságpolitikának arra, hogy anti-ciklikus módon reagáljon. Tehát amikor szükség lenne arra, hogy a költségvetés kiengedjen, a monetáris kondíciók lazuljanak, a jövedelmi viszonyok változzanak, akkor nem lesz mód, nem lesz hely arra, hogy a gazdaságpolitika ezt megtegye.
Két dolgot szeretnék mondani, ami evidens, s amiből könnyen érthető, hogy miről beszélek. 2010 óta a magyar államadósság lényegében nem csökkent. Állítom, hogy a magyar államadósság 2010-hez képest de facto növekedett. Amit mérni lehet, a 81-82%-ról lement 74%-ra, de hogy ha figyelembe vesszük azt az implicit adósságot, amit a magánnyugdíjrendszer megtestesít, akkor a 74%-kal szemben ma körülbelül inkább 84-86% van, úgyhogy még nőtt is. Ebből a szempontból, ha nézzük a helyzetet, akkor azt lehet látni, ha valami baj lenne a 74%-os államadósság mellett ugyanúgy sem a piacok, sem a nemzetközi pénzügyi szervezetek, sem az Európai Bizottság nem lelkesedne azért, hogy a költségvetés engedjen ki, próbálja ellensúlyozni egy külső aszimmetrikus sokknak a kedvezőtlen hatásait.
Ha a monetáris oldalra megyünk, akkor azt látni, hogy egy olyan helyzetben nemcsak kitart a jegybank a puha, a nagyon laza monetáris politikai kondíciók mellett, hanem negyedévről negyedévre újabb innovációkkal tovább lazítja a monetáris kondíciókat egy olyan szituációban, amikor már 10% fölött növekednek újra a hitelek. 10%-os hitelállomány bővülés mellett semmi nem indokolja azt, hogy tartósan erőteljes negatív reálkamatok legyenek egy gazdaságban. El lehetne kezdeni normalizálni. Megint csak ebben a szituációban akár mondjuk Olaszország miatt, akár a kereskedelmi háború miatt, amit a Trumpnak esetleg sikerül kirobbantania, akár az amerikai piac túlárazottsága okán. Amerikában már 8 éve emelkedő konjunktúra van, 8 év után az álmoskönyv szerint előbb-utóbb jön egy összeomlás. Ennek lesz egy negatív hatása, ami Magyarországon is megjelenik, vagy meg fog jelenni, ha ilyen történik. A Nemzeti Bank nem tud hova lépni, mert már most is a tényleges irányadó nominális kamata a Magyar Nemzeti Banknak negatív, -0,25%. Innen nem tud hova menni lefelé, nincs mozgástere. Igazában a minimum az lenne, hogy ne lazítson tovább, tartsa az egy évvel ezelőtti kondíciókat, ehhez képest minden idegszálával arra tör, hogy minél jobban lazítson, hogy minél inkább egy olyan, azt kell, hogy mondjam, a piac természetétől is távolodó helyzetet hozzon létre, amiben a hitelek nagyon gyorsan emelkednek. Például a háztartásoknál a lakáshitelek esetében ezeknek a növekedési üteme most már elérte a 2005-06-07-ben tapasztaltakat. A szintje még nem, de a növekedés üteme igen. Azt gondolom, hogy itt is az a helyzet, hogy a gazdaságpolitika pro-ciklikus.
Ugyancsak pro-ciklikus, ha a jövedelemhelyzetet nézzük. Az elsők között mondtam ki, s elég sok kritikát kaptam azért, hogy van hely a reálkeresetek és reálbérek gyorsabb növekedésének. Szigorú feltételrendszerben, szigorú megállapodás mellett, éveken keresztül akár a termelékenység növekedésénél is gyorsabban növekedhetnek. Arra azért nem gondoltam, hogy a reál GDP növekedésénél háromszor gyorsabban növekednek a bérek. Ezt azért sokáig már nem nagyon lehet csinálni. Még van tere, tehát nem állítom, hogy a végénél vagyunk, még van tér, de megint csak arról van szó, hogy ha kedvezőtlenné válik a külső környezetünk, akkor a gazdaságpolitika feltartott kezekkel néz vele szembe, mert nincs mozgástere a költségvetésben, nincs mozgástere a monetáris politikában és nincs mozgástere a jövedelempolitikában sem.
Ehhez képest, ha meghallgatjuk az ellenzéki pártoknak a gazdasági kérdésekről szóló megnyilvánulásait, akkor azt látni, hogy ehhez képest mindegyik durván ráígér erre a helyzetre. Arról senki sem beszél, hogy ennek milyen következményei lehetnek. Ráadásul arról sem beszél senki, talán esetleg a DK, hogy azért vannak olyan alapelvek, amelyeket meg kellene tartani, meg kellene őrizni. Például a költségvetési fegyelem. Az a szó, hogy költségvetési fegyelem el nem hangzik sehol, szerintem nem is gondolnak rá, mert az egy dolog, hogy választási kampányban erről nem beszélnek, akiket és amiket én ismerek, ott föl sem merül. Nagyon fontos lenne pedig két szempontból is. Egyrészt, ha véletlenül nyerne az ellenzék, egy új kormánynak azzal kell szembesülnie, hogy a piacok elfogadták, ha tetszik megették, hogy ez a kormány fiskálisan konzervatív, fiskálisan fegyelmezett, de facto nem, mert tudjuk, hogy ez a 2-2,5%-os államháztartási hiány a nyugdíjreform nélkül 4%, ugyanannyi, mint 2008-ban. Arról már nem is szeretnék beszélni, hogy ha az operatív deficitet nézzük, akkor magasabb, mert akkoriban 6-7-8%-os infláció volt, most pedig 1-1,5% körüli az infláció, tehát még rosszabb is. Meg mindenféle trükkök is vannak. De a piac azt gondolja, hogy fiskálisan szeriőz ez a kormány. Ha egy új kormány jön, s csak azt tudják róla, hogy fűt-fát ígér, abban a pillanatban a piacok reagálni fognak. Ha az új kormány nem beszél arról, hogy a költségvetésben fegyelmet szeretne, kiegyensúlyozottságot, fenntarthatóságot, akkor abból komoly baj lesz, a piacok reagálnak, a hozamok, a kamatok fölmennek, azt valakinek meg kell fizetni. Ráadásul amiről az Orbán-kormány világosan félrevezeti a közvéleményt, állandóan azt szajkózza, hogy ő az adócsökkentés kormánya. Tegyük félre, hogy 36 féle új adót vezetett be, vagy emelt meg, ez csak a tényeknek az egyik része, a tényeknek a másik része az, hogy számszerűen az államháztartás újraelosztása a GDP-ben nem csökkent. Kiugróan magas a magyar államháztartás újraelosztása a GDP-ben, 50% körüli. Ez még egy picit növekedett is 2009-2010-hez képest. Ha figyelembe vesszük, hogy viszonylag nagyok a munkaerő közterhei, ezért az állami alkalmazottak fizetései picit felfújják az államháztartás újraelosztását, akkor is azt lehet mondani, hogy nagyjából a régiónkhoz képest 6-7-8-10%-kal magasabb az államháztartás újraelosztása, mint a cseheknek, a szlovákoknak, a lengyeleknek. Nem véletlen, hogy ott ezek alacsonyak. Magyarul azt szeretném mondani, hogy egy új gazdaságpolitikának költségvetési fegyelmet hangsúlyozni kell, az államháztartás újraelosztásának a GDP-hez viszonyított arányának a csökkenését kell hangsúlyozni. Ezzel együtt, amiről szintén soha nem beszélnek, hogy azért, hogy az állam ténylegesen osztogatni tudjon, azért létre kell hozni azt a jövedelmet, olyan környezetet kell a gazdaság szereplői számára fenntartani, illetve a környezetet úgy kell javítani, hogy abban a gazdasági szereplők jól érezzék magukat. Legyenek azok hazaiak vagy külföldiek, kicsik, nagyok, vagy mikro-vállalkozások. Erről egyetlen szó nem hangzik el. Ami elhangzik szokás szerint az, hogy átláthatónak kell lenni, kiszámíthatónak kell lenni, korrupciómentesnek kell lenni, de ez nem elég, ennél kézzelfoghatóbb dolgokra is szükség volna.

A valóságos mozgástér

Ezek után röviden arról, hogy milyen mozgástér van. Mindezt figyelembe véve is van jelentős mozgástér, kiváltképp akkor, ha az ígéretek nem eszkalálódnak, ráadásul irreális ígéretek. Abból kell kiindulni, hogy nagyjából 40 ezer milliárd forint a magyar GDP, ennek az éves növekedése, ha 3% körüli inflációt és 3% körüli növekedést számítunk, akkor olyan 2400-2500 milliárd forint. Ennek a fele, azaz 1200-1250 milliárd forintnyi mozgástere van a költségvetésnek. Ez természetesen nem egy 100%-os mozgástér, mert ennek körülbelül a felét az automatizmusok elviszik. Elvisz 600 milliárdot a nyugdíjrendszernek a valorizálása, a különböző területeknek a fenntartása összességében az összegnek nagyjából a felét elviszi, lehet, hogy valamivel kevesebbet, mondjuk 1000 milliárdot visz el, ami ezekre a valorizációkra elmegy. Itt tehát azt lehet mondani, hogy körülbelül 5-600 milliárd forint, a nemzeti össztermék 2%-a marad arra, hogy különböző területeken értékrendeket szem előtt tartva súlypontotokat képezzen a gazdaságpolitika első megközelítésben. Ezen túlmenően további összegeket lehet mobilizálni, ha figyelembe vesszük azokat a kiadásait a mai költségvetésnek, amelyektől mindenképpen jó lenne megszabadulni, Néhányat sorolnék, amelyekből nagyjából minimum 200, de inkább 300 milliárd felszabadítható. Ilyen a kormányzati kommunikációra költött horribilis összeg, 60 milliárd forint évente. Ilyen a közmédiára költött horribilis összeg. Ilyen, ami már meg van, a határzárra, a kerítésre fordított 180 milliárd. Ilyen a kormányzati negyed építése, amely folyamatosan évi 30 milliárd forintot visz el. Ilyen a TAO támogatásokra fordított éves összege 160 milliárd forint körül. Ilyen az egyedi sportberuházásokra költött évi 30-40 milliárd forint, ha úszó világbajnokság van, akkor több. Ilyen a paksi beruházás összege is, határ a csillagos ég. Ebből nagyjából évente 200-300 milliárdot fel lehet szabadítani, nyilván nem lehet ezeket lenullázni, értelmesen és toleránsan kell azért ezeket kezelni. Ez azt jelenti, hogy az előbb említett 700 milliárd plusz ez a 300 milliárd forint, az 1000 milliárd.

Változtatások az adórendszerben

Ezután következik az adórendszeren belüli lehetséges átcsoportosítás. Az adórendszerben, sokaknak a nagy fájdalmára, nem javasolnám a különadók eltörlését. Nem azért, mert szeretem, hanem azért, mert beégtek a rendszerbe. Ez a különadók természete, ha egyszer meghozták őket, akkor állati nehéz kivezetni. A kivezetésnél meg kell mondani, hogy hol szeretnénk, hogy hol szeretnénk az ellentételezését megcsinálni. A holra a válasz pedig az egészségügy, oktatás, szociálpolitika, katonai kiadások, lehet sorolni és lehet választani, hogy melyikkel szeretnénk kezdeni. Ezért például a tranzakciós adót is meg kell tartani. Baj, hogy bevezették, de én 300 milliárdot a költségvetésből nem látok kiemelhetőnek azért, hogy egy adó-típusú szépségversenyen egy picit jobban szerepeljünk. Ennek ma már közvetlenül negatív hatása a gazdaság teljesítményére nincs. Az egyéb különadóknál törekedni kell arra, hogy mérséklődjenek. Amik nagyon pici adók, s egy-egy területen nagyon nyilvánosan bokára mennek, azokat ki lehet vezetni, de azok nem nagy tételek, 10-20 milliárdot jelentenek évente, az nem nagyon sok. Az Áfa-csökkentését háromszor is meggondolnám. Úgy tűnik számomra, hogy ez egy helyes döntés volt a kormánytól. Az Áfa-szintje egyáltalán nem befolyásolja egy gazdaság teljesítőképességét, ez belül nekünk fájdalmas, mert ha vásárolunk, akkor az drága, de ez nem jelent különösebb problémát. A szelektív Áfa-csökkentést pedig kifejezetten súlyos bűnnek gondolom. A szelektív Áfa-csökkentés mindig a magasabb jövedelműeknek kedvez, mindig az ő érdekeiket képviseli, ráadásul minden kutatás azt igazolja, hogy nagyon rövid időn belül visszaépül az árakba, nem az Áfa formájában, hanem nagyobb profitokon keresztül. Ezeket sem bántanám. Ugyanígy fontosnak és pozitívnak tartom az elektronikus útdíjnak a bevezetését, ami egy nagyon jelentős összeg. Ez lehetőséget ad arra, hogy az útépítés kapcsán egy nagyobb sebességre kapcsoljon a gazdaság anélkül, hogy az államháztartás pozícióját az kedvezőtlenül érintené.
Ezek után, hogy hol lehetne belenyúlni az adórendszerbe. Azt hiszem, hogy abban ma már inkább egyetértés van, mint korábban, hogy az egykulcsos adó nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nekem nem voltak reményeim egyébként, csak negatívak, úgyhogy nem csalódtam. Nagyjából azt lehet mondani, hogy ahol baj van ma a magyar adórendszerrel, az az átlagkereset alatt van, ahol nagyon magas az adóék nemzetközi összehasonlításban. Európában csak Belgiumban magasabb az adóék az átlagkereset alatt, mint Magyarországon a környezetünkben mindenhol jóval alacsonyabb. 20-25-30%-nál sehol sem magasabb, nálunk ez ma is 45% az átlagkereset alatt. Ezért azzal kellene valamit kezdeni, másrészt pedig valamilyen módon a progressziót érdemes visszahozni. Semmiképpen sem a 2009-et megelőző progresszió visszahozására utalnék, mert az szerintem is roppant eszcesszív volt. Valami olyasmit lehetne csinálni, hogy az átlagkereset kétszeresénél kellene bevezetni egy új adókulcsot, illetve az átlagkereset háromszorosánál. Valószínű, hogy az átlagkulcsot is fel kell emelni 15%-ról 17%-ra. Azzal, hogy ezt a 2%-ot 4 éven keresztül folyamatosan, nem egy lépésben vissza kellene adni az egészségügyben és az oktatásban dolgozók bérére. Egyszerűen meg kellene pántlikázni. Azt kellene mondani, hogy azért emeljük az átlagkulcsot 15%-ról 17%-ra, hogy az oktatásban és az egészségügyben 4 év alatt megduplázódjanak a reálkeresetek. Az összeg egyébként elégséges, a 2%-os adóemelés összesen 250-270 milliárd forint jelent ma már, s nagyjából ez az igénye egy nettó 50%-os emelésnek. Ez lehetőséget adna arra, hogy ebben a két ágazatban évente 20%-kal emeljék a kereseteket. Ehhez képest a 17%-oshoz képest az átlagkereset kétszeresénél lenne egy 20%-os kulcs, s az átlagkereset háromszorosánál pedig egy 23%-os kulcs. Ugyanakkor –s ezt meg kell nézni és elemezni kellene – ez a 2%-os emelés nem jelentene reálbércsökkentést az átlag alatt keresőknél, mert ott viszont a két felső kulcsból nagyjából finanszírozható lehetne, hogy 100 ezer forintig adóvisszatérítést alkalmazzon a rendszer. Ez azt jelenti, hogy bőven túlkompenzálná 300 ezer forint bruttó kereset alatt. Ennek, ha mindenkire kiterjed, tehát ha nincs egy felső limit, akkor 400 milliárdba kerül. Azt is meg lehetne csinálni, s ebben az esetben tulajdonképpen a magas jövedelműeknél sem következne be egy azonnali keresetcsökkenés a két felsőkulcs megemelése miatt, csak az egész magasoknál, 1,5-2 millió forint felett, ami azt gondolom, hogy nem olyan nagy szociális probléma.
Ezek után még honnan lehet pénzt szedni? Még a jegybankban lévő 270 milliárdot lehet felhasználni, de az ugyan egy egyszeri tétel, nem évente áll rendelkezésre. Én ugyan vitába nem szállnék jogi, vagy jogelméleti dolgokon Bárándy Péterrel. Én a jegybank reputációja okán nem örülnék, ha a jegybank elnökét elvinnék, de a 270 milliárdot el lehetne venni. A jegybank elnökének a mandátuma egy év múlva lejár, tehát ezt szerintem illik kivárni, aztán hozzá lehet nyúlni a 270 milliárdhoz. Azt gondolom, hogy ezt a pénzt megint csak eléggé címzetten arra kellene fordítani, hogy az egészségügynek a tőkeszükségletét ebből lehetne biztosítani. Tehát azokat kórházépítéseket, bezárásokat, rekonstrukciókat, amelyek szükségesek, azokat gondolom, hogy 270 milliárdból meg lehet oldani.

Szükséges kiadások

Mire lehet ezt az évi további összeget fordítani? Egyrészt mondanék olyat, ami a politikusoknak nyilván nem nagyon népszerű, de szerintem szükséges. Évről évre ki kéne tűzni azt, hogy az államháztartás újraelosztását a GDP-ben 0,5-1%-kal mérsékeljük. Ez akkor lehetséges, ha az adókat is mérsékeljük, tehát valamilyen módon adókat is kell csökkenteni, nemcsak növelni. Javítani kell az államháztartás egyensúlyát is, amíg ilyen viszonylag jó konjunktúra van, amíg ilyen bődületesen sok pénzt kapunk az EU-tól, addig az államháztartás hiányát bizonyára 2% alatt kellene tartani nominálisan. Ez azt jelenti, hogy a 2%-os nominális bővülés mellett, 2%-os államházartási hiány esetén 5 év alatt radikálisan le tud csökkeni az államadósság a GDP-ben, amire szükség van. Nem önmagában, hanem azért, mert ha amikor bajban vagyunk, akkor legyen lehetőség arra, hogy az államháztartás kompenzálja a szűkülő keresletet.
További tétel, ami nem szokott nagy lelkesedést kiváltani, de azt hiszem, hogy szükséges. Magyarország a NATO tagja, vállalta azt, hogy a haderő-kiadások a GDP 2%-át érik el. Ma ehhez képest 1,05%-on van. Fel kell vinni a katonai kiadásokat a GDP 2%-ra. Ez lenne ráadásul konzisztens azzal is, hogy Magyarország részt szeretne vállalni – nemcsak a szöveg szintjén, hanem valóságosan is - az európai külső határok valódi védelmében. Ez pénzbe kerül természetesen.
Ezek után jönnek azok a tételek, amelyek talán inkább népszerűek, vagy népszerűek tudnak lenni. Megfelelő egészségügyi és oktatási reformhoz befektetések is szükségesek, rendszerátalakítások szükségesek. Úgy lehet ezeket a rendszerátalakításokat ma végrehajtani, hogy erre van folyó költségvetési forrás is. Tehát amit az előbb említettem, hogy az adórendszeren belül megteremthető a béremelés egyik fele, a másik fele pedig ebből az éves növekményekből allokálható ezekre a területekre. Emellett a működési költségeket is természetesen növelni kell, mert a működési költségekben is óriási hiányok vannak. Helyenként elfogadható az ellátás az oktatásban és az egészségügyben, helyenként nem, erre pénzt kell fordítani, akárcsak a kultúrára.
Következő a szociális szféra. A szociális szférában állati nagy számháború folyik, hogy hány millió leszakadt és súlyos helyzetben lévő honfitársunk van. Én megelégszem azzal a méréssel, ami azt mondja, hogy 1,2-1,3 millió jövedelemszegény van. Ez is horribilis szám, ezt sem lehet nyilván egyik pillanatról a másikra csökkenteni. Ráadásul ez egy relatív szám. Ez Magyarországon ennyi, Svájcban tízszer ennyi, Afrikában egytizede a miénknek. Amire törekedni lehet az az, hogy ezt a lehetetlen helyzetet mérsékelje egy kormány. Azt gondolom, hogy erre évente legalább 200 milliárd forintot lehet és kell költeni, hogy itt valami előrelépés legyen. Itt nem csak a pénzügyi transzfereknek a javításáról van szó, akik értenek hozzá, azok mondják, hogy a szociális intézményrendszer egészét is át kellene alakítani. Arról lehet vitatkozni, hogy ezt össze kell-e kötni egy nem is teljesen feltétel nélküli, például a zuglói modellű alapjövedelemmel, ami bizonyos feltételeket támaszt, de mindenképpen komoly összeget kell erre a területre irányítani, mert legalább 200 ezer olyan család van, tehát legalább 7-800 ezer olyan ember van, aki elképesztő nyomorban él, akiknek segíteni kell, mert az tűrhetetlen, hogy ők milyen körülmények között vannak.
Ezen kívül kellene még pénzt allokálni olyan helyekre is, mint rendőrség, büntetésvégrehajtás, valószínűleg komoly összegek kellenek a vasút és a BKK fejlesztésére, karbantartására. Ezek nagyjából a fenti összegekből fedezhetőek.
Amiről nem beszéltem és nem véletlenül, az a nyugdíj. Valószínű, hogy nem lesz elkerülhető, ha egy ilyen kormány nyerne, hogy a nyugdíjasoknál valamilyen előrelépés legyen. Azt hiszem, hogy legföljebb kármentés lehetséges, mert olyan fokon és olyan elvtelenül elkötelezték magukat a nyugdíjak egyoldalú emelése mellett. Azon kívül, hogy ma Magyarországon az átlagnyugdíj alacsony semmi nem indokolja azt, hogy 13-ik havi nyugdíjat vezessenek be akár úgy is, ami kevésbé rossz, hogy egységesen adják. Bár ehhez meg azt kell, hogy mondjam, hogy el kellene dönteni, hogy biztosítási alapú a nyugdíj, vagy szociális alapú. Ha biztosítás alapú, akkor mindenkinek ugyanaz jár. Akkor ő befizetett egy összeget, annak alapján számolták ki a nyugdíját, akkor milyen alapon téríti el a rendszer. Nyilván amíg biztosítási alapú a rendszer, addig a ledolgozott évek és a befizetések alapján lehet kalkulálni. Erről le lehet térni, vagy/és bevezetődik valamilyen alapjövedelem, akkor az egy más kérdés, de a nyugdíjrendszert nem kellene ezzel terhelni. Itt azért azt tudni kell, hogy a 120 ezer forint per fő per év, ez 300 milliárd forint. Azt gondolom, hogy ha van 300 milliárd forint, akkor ezt nem a nyugdíjra kell költeni. Részesedni kell a nyugdíjasoknak a GDP-növekményből, erre van egy formula most, ami részesíti. Csak van két nagyon komoly probléma. Az egyik, amiről senki nem beszél, ha a növekményből részesíteni kell, s ha lesz visszaesés a magyar gazdaságban, akkor egy downturn esetén pedig részesedni kell a visszaesésből a nyugdíjasoknak. Erről senki nem beszél. Mint ahogy 2008-09-ben, s itt hazudik legtöbbet a Korózs Lajos, egyetlen réteg volt, amelynek nem csökkent a reáljövedelme, ez a nyugdíjasoké volt. A munkavállalóké 10-12%-ot esett vissza, nem beszélve arról, hogy megduplázódott a munkanélküliség. Továbbá az Orbán-kormány nem szándékolt hibájából 10%-kal megemelkedtek a reálnyugdíjak 2014 és 2017 között, tehát de facto a kormány visszaadta a 13-ik havi nyugdíjat a 10%-os emelés következtében. Tehát én itt semmi alapját sem látom.
Van még egy kérdés, hogy a legkisebb nyugdíjakat meg kell emelni. Én lennék a legelső, aki azt mondja, hogy 28,5 ezer forintból meg lehet élni, a duplájából sem. De végig kellene gondolni, vajon egységesen szabad-e ezt a duplázást megcsinálni több szempontból is. Egyrészt ha ez megtörténik, akkor az az érzésem, hogy még kevesebb ösztönzés lesz arra, hogy a minimálbér környékén foglalkoztatottakat ne feketén foglalkoztassák. Ugyanis a minimálbér után a nyugdíj ma 65-70 ezer forint, aki végig minimálbért keresett. Ha kvázi alanyi jogon lehet kapni ekkora összeget kapni, akkor jobb, ha a munkaadóval feketén számolnak el. A másik, hogy egyre nagyobb számban, több tízezres, lehet, hogy százezres az a közeg, amelyik egyéni vállalkozóként, nem feltétlen kényszervállalkozóként minimálbérre sem jelentette be magát, vagy csak félállásra. Nagyon rövid ideig fizetett járulékot, s ennek következtében van 20-30-40 ezer forintos nyugdíja. Nekik ugyanúgy megemelni a nyugdíját, mint akik mindenféle okok miatt ténylegesen 28,5 ezret kap, vagy 40 ezret, ebben sem vagyok biztos, hogy helyes lenne. Végül pedig vannak olyanok, akik kifejezetten jó anyagi helyzetben vannak, ezeknek a száma valószínűleg nem túl nagy, s nagyon kevés nyugdíjat kapnak. A zenészekre szoktak hivatkozni, náluk sem gondolom, hogy meg kéne emelni a nyugdíjat, mert keveset fizettek kevés ideig, ennyi a nyugdíjuk, a Mercédeszét még így is tudja használni, olyan nagy anyagi válságban nincsenek.
Végül a gazdaságban lehet és kell jó dolgokat mondani, kiszámíthatónak kell lenni, jogbiztonság, tulajdonbiztonság kell, ezek alapvető dolgok, ezek nem voltak meg az elmúlt időszakban. Emellett a vállalkozási adónál nagyon nem szabad elmenni abba az irányba, amelyről több helyen beszélnek a baloldalon. Vagyonadóról beszélnek, amelyet teljesen ellenezném. Beszélnek arról, hogy az osztalékadót meg kellene emelni. Nem önmagában, hanem úgy jelenítik meg, hogy 15% osztalékadót fizet az eredmény után, miközben a munkavállaló is 15%-ot fizet, tehát ez aránytalan. A dolog nem így néz ki, mert amíg valaki eljut oda, hogy osztalékadót fizessen, előtte kifizette a társasági adót, kifizette a helyi iparűzési adót, és ezt követően fizet osztalékadót. Onnantól kezdve azt kell vizsgálni, hogy a befektetés hozadéka hogyan viszonyul. Ha normális lenne a társasági adó szintje, ha mondjuk most s 16% volna, ahhoz jön körülbelül 10%-kal egyenlő helyi iparűzési adó, az együtt 25-26%, és még erre fizet valaki 15% adót, akkor azt jelenti, hogy ha valakinek van 10%-os profitrátája, akkor ő ezután 5%-ot tud realizálni, mert a felét befizette adóra. Azt gondolom, hogy 5%-os profitráta az a minimum, amiért valaki elkezd vállalkozni, a saját pénzét kockáztatni, én efölé nem mennék semmiképpen. Ezek ilyen nagyon régi szélsőbalos populista dolgok. Ezeknek nagyon nem szabadna hitelt adni.
Viszont a társasági adónál a 9% több szempontból sem jó. Egyrészt erkölcstelen, hogy tartjuk a kezünket az Európai Uniónál és kérjük a pénzeket, a másik oldalon pedig nevetségesen alacsony adót vetünk ki akár a magyarországi vállalkozásokra. Másodsorban az, hogy önmagában az, hogy 16%-ról 9%-ra levitték annak semmiféle pozitív hatása önmagában nincs. Annak lenne pozitív hatása a gazdaságra, a magánberuházásokra, ha akár még tovább is lehetne menni, azt is lehetne mondani, hogy 16% a kulcs, de ennél a kulcsnál abban az esetben, ha egy társaság beruházásra fordítja, akkor a fele adót leírhatja. Magyarul lehetne egy de facto akár 7-8%-os adóval működni feltéve, ha a különbözetet új beruházásra fordította a társaság tulajdonosa. Ez a költségvetés szempontjából is kifizetődő, a foglalkoztatás szempontjából is jó, s a gazdasági növekedést is természetesen serkenti. Úgy gondolom, hogy itt is lehetne pozitív dolgot mondani.
Végül az infrastruktúráról. Az előbb említett adóval, az elektronikus útdíjjal és az általuk fizetett adókkal ma már összesen 300 milliárd forint áramlik be a költségvetésbe. Ebből tulajdonképpen 70 milliárdot fordítanak útfenntartásra. Tehát 230 milliárd ott lebeg, át kellene venni az osztrák modellt, ki kellene vinni a teljes úthálózatot egy társaságba, ami lehet részben, vagy akár egészben állami tulajdon. A bevételek oda lehet igazítani, ebben az esetben ez a társaság átvehetné, kivásárolhatná a költségvetéstől az autópályaépítésre felvett hiteleket. Ez nagyjából 2000-2200 milliárd forint. Ennek a kamatszolgálatát bőven ki lehetne fizetni az útdíjból, ráadásul át is lehet finanszírozni, amivel pénzt is meg lehet takarítani a mai alacsony kamatkörnyezetben, még mindig marad komoly összeg arra, hogy vagy/és osztalékot fizessen be a költségvetésbe, vagy újabb hiteleket vegyen föl azokra az útépítésekre, nemcsak autópályaépítésekre gondolok, de arra is lehet, hanem másod-harmadrendű útvonalak rendbetételére, ami nagyon indokolt volna. Egyrészt ezzel is lehetne még ha formálisan is az államadósságot. Ezért sem vagyok nagy híve ezeknek a formális szabályoknak.
László Csaba:
Azonnal kormányzati szektorrá minősítené az Eurostat.
Surányi György:
Nem, csak akkor minősítené, ha veszteséges. Ha nyereséges, ha profitábilis, akkor kívül marad, az osztrákok ezt csinálták meg, s Brüsszel jóváhagyta. A németek ma fontolgatják azt, hogy ugyanerre az útra lépjenek. Tehát ha profitábilis egy vállalkozás, akár állami, akár nem állami, akkor nem része az államháztartásnak. Lehet, hogy itt harcolni kell, de van rá precedens. Az osztrákok végig mentek ezen a procedúrán, s nem kell betenni az államháztartásba. Ezzel egyrészt az államadósság csökkenne, másrészt sokkal gyorsabban lehetne ezen a téren beruházni, mert az államháztartás keretei nem korlátoznák a beruházás mértékét. Nyilván néhány helyen végig lehet és kellene gondolni privatizációkat. Van pár olyan versenyszférához tartozó vállalat, amelyben jelentős állami tulajdon van, amitől az az érzésem, hogy jó lenne megválni.