„Igenis: kell a bátor lobbanás”

Elgondolkozató publicisztikát olvastunk a Népszava Kentaurbeszéd című jegyzetrovatában. Szerzője Lengyel László, címe Valaminek mégis mintha jöttünk volna.

Kezdjük szemlénket egy nagyobb részlet kiemelésével (ugyanakkor megtartásával a szövegtestben!), ez egy olyan generáció sorsát fogalmazza meg, amelyről el sem tudtuk volna képzelni akár tíz évvel ezelőtt, hogy áldozati nemzedék lesz: „Valahogy úgy élünk mi, 1989-esek, kifelé menve a politikai, gazdasági, társadalmi és a való életből, ahogy a reformkor és az 1848-49-es „klasszikus nemzedék” megmaradtjai a millenniumi időkben, a 18-as októbristák Gömbös Gyula országlása idején, az 56-osok a hetvenes évek kádárista szélárnyékában. 89-esnek, az ún. „nagy nemzedékhez” tartozónak lenni kettősen nagy bűn: nemcsak előkészítettük 89-et reformokkal és ellenállással, nemcsak szavaltunk, tettünk is valamit. Valaminek, valakinek jöttünk. Bizonyítottuk, hogy lehetne európai Magyarországot csinálni. Ezért ma a nyolcvankilencesség egyenlő liberálisnak, sorosistának, kommunistának, zsidónak, zsidóbérencnek lenni…”

A Valaminek jöttünk cím Ady-versre utal: „És amit el se hinnél, / (Persze én se hiszek), / Valaminek / Mégis, mintha jöttünk volna, / Csak éppen seregünk nincs nekünk sem, / Csak éppen hogy elfanyarodtunk / S megártott a kevés / Kevélykedés.” A szemléző szerepe itt véget is ér, következzenek idézőjel nélkül szemelvények a cikkből.

(…) Tudom én, hogy a nagy magyar nekilódulások mindig váratlanok és kiszámíthatatlanok. A reformkori nagyok letörten ültek próbálkozásaik sikertelensége láttán, Széchenyi és Kossuth, Deák és Eötvös egyaránt bukott embereknek tartották magukat. Istenem, Széchenyi 1847. január 7-én ezt írta a naplójába: „Eh bien, je crois nous avons perdu notre jeu! (Hát igen, azt hiszem elvesztettük a játszmánkat!)” Majd a német nyelven írt napló egy ritka magyar bejegyzése következik: „Hátra István a kályha mögé! Ott van a helyed!” 48 februárjában a márciusi ifjak is mindenre inkább számítottak, csak éppen március 15-e forradalmára nem. De senki meg nem mondta volna 1956. október 23-a reggelén, hogy a zsarnokságra ébredők estére forradalmárokként állnak az utcán és lerántják Sztálin szobrát a földre. 1989 félig forradalma, félig reformja tán eltartott több hónapig is, de győzelmét, a rendszerváltást megjósolni szinte alig lehetett.

Nálunk biztosra menni az ellenforradalmakkal, a szabadságot eltipró hatalmakkal lehet. Biztos fogadásnak látszott 48 tavaszán épp úgy, mint 18 vagy 56 őszén, hogy a nálunk sokszorta erősebb külső hatalmak le fognak törni minket, csak idő kérdése az egész. S valljuk meg, 89-re is volt a borúlátó demokratáknak fogadásuk: előbb vagy utóbb egy többpárti liberális demokráciát külső vagy belső erők meg fognak semmisíteni. S örülhetünk, hogy a demokratikus jogállami próbálkozásra, amikor haza, haladás és európaiság hármassága egybeesett, volt vagy tizenöt-húsz évünk.

„Modell:” – írta Mészöly Miklós 1987-es Noteszlapjára – „a Lánchídon – 1849. november 20-án – Haynau ment át elsőnek. Elő-modell: Alexander Bach a bécsi diákforradalom kávéházi agitátorából lett Alexander Bach államminiszter. Csak ennyi.” Sokáig nem értettem, tudtam, mit akar jelenteni az „elő-modell”. Majd megértettem. Utó-modell: Orbán Viktor a budapesti fiatal liberális lázadóból lett Orbán Viktor miniszterelnök. Csak ennyi.

Valahogy úgy élünk mi, 1989-esek, kifelé menve a politikai, gazdasági, társadalmi és a való életből, ahogy a reformkor és az 1848-49-es „klasszikus nemzedék” megmaradtjai a millenniumi időkben, a 18-as októbristák Gömbös Gyula országlása idején, az 56-osok a hetvenes évek kádárista szélárnyékában. 89-esnek, az ún. „nagy nemzedékhez” tartozónak lenni kettősen nagy bűn: nemcsak előkészítettük 89-et reformokkal és ellenállással, nemcsak szavaltunk, tettünk is valamit. Valaminek, valakinek jöttünk. Bizonyítottuk, hogy lehetne európai Magyarországot csinálni. Ezért ma a nyolcvankilencesség egyenlő liberálisnak, sorosistának, kommunistának, zsidónak, zsidóbérencnek lenni, akiknek nevét csupa kisbetűvel írják be az ellenforradalmár és ellenreformer Nemzeti Visszacsináló Gittegylet nagykönyvébe. A társadalom által tudomásul vett, eltűrt Einstandok idején így szokott ez lenni.

Védelmezünk olyan unt, meggyűlöltetett eszméket, mint szabadság, egyenlőség, testvériség, dialógus, együttműködés, európaiság, egyenes gerinc, tiszta kéz. Tartjuk magunkat egy civilizált életformához, viselkedéshez, ízléshez és modorhoz. Egyik este a szabadkőműves Benedek Elek Többsincs királyfiját, másikon Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnikáját olvassuk kisebb unokánknak, a vérbajos, liberális Ady Endrét erőltetjük kamasz unokánk kezébe, és a nyíltan más szexuális orientáltságú Nádasdy Ádám csodálatos Dante és Shakespeare fordításait, netán verseit ajánljuk tanítványainknak. Nem-hívőként Ferenc pápa szavait figyeljük, Várszegi Asztrikkal és Iványi Gáborral beszélgetünk az élő Jézusról. És a nacionalista, antiszemita Magyarországtól megundorodó, onnan elmenekülő Bartókot hallgatjuk Schiff András előadásában. Emberek igyekszünk lenni az embertelenségben.

Nincs seregünk. Nincsenek vezéreink. Nincs forradalmunk. Nincs reformunk. Magunk, egy másik Magyarország vagyunk. Mondhatjátok: a tegnap Magyarországa. Annyi bizonyos, hogy nem a mai Magyarország. De vajon nem a jövendő Magyarországa? Ugyan miféle Magyarország született a reformkori, a 48-49-es, a 18-as, az 56-os és 68-as eszmék és emberek tagadásából? Milyen a 89-es eszmék és emberek kizárásából, gyalázásából?

És még egy mély igazságot jegyzett be Mészöly a nyolcvanas évek végi noteszébe: „Más dolog önerő híján történelmileg tévedni, mint annak birtokában. Más minőségű felelősség.” A korábbi hatalmasságok hivatkozhattak arra, hogy azért tették, amit nem kellett, vagy azért nem tették, amit kellett volna, mert egy idegen nagyhatalom hatalmas árnyéka borult ránk. Így nem azt tették, ami kellett, hanem amit lehetett. Ám 1989-90 óta ez már egy független ország. Vezetőinek tetteit igenis vezetheti immár a magyar nemzet, a társadalom érdeke, saját értékrendünk, s nem a másé. S a nemzet, a társadalom tagjai se hivatkozhatnak immár arra, hogy idegen diktátumokra fogadta el vezetőként azokat, akik rossz irányba vezetik az országot. A mi döntésünk, hogy ott tartunk, ahol tartunk, hogy oda jutottunk, ahová jutottunk. Még a miénk is, akik tiltakoztunk, kongattuk a vészharangot, mert láthatólag nem tudtuk se magunkat, se társadalmunkat igazi demokratákká nevelni, nem voltunk képesek demokratikus intézményeinket, reformjainkat megvédeni. (…)

Ma még a hatalom piszkos szenvedélyeinek – lopás, hatalmaskodás, hazudozás, képmutatás – korlátozását szeretnénk. De el kell jönnie az időnek, amikor egy európai, liberális többpárti demokrácia észszerűsége alapozza meg a szabadságot. Miközben küzdünk az elsőért, neki kell látni a másik, az alternatív, a vonzó modell, szeretem, nem szeretem reformok kidolgozásának. Mennyi idő kell majd egy új, valódi demokrácia intézményeinek kiépítéséhez, hány nemzedék a szabadelvű demokratává nevelődéshez? Mennyi tudás, párbeszéd, összefogás és idő az egészségügy, az oktatás, a szociális rendszerek reformjaihoz? Mennyi a gazdaság válságból való kivezetése után, egy egészséges szerkezet megteremtéséhez? Mennyi idő tiszta intézmények teremtéséhez, egy maffiaműködést gyakorló politikai osztály leváltásához és a lopást, nepotizmust tűrő társadalom új szabályokhoz és szokásokhoz vezetéséhez? Sok.

„1956-ról szólva azt lehetett mondani” – írta Esterházy –, „hogy az ország, a nép lerázta magáról a rendszert, mint kutya a vizet. De a Kádár-rezsimet már nem úgy ráztuk le, mert már nem lehetett tudni, hol végződik a kutya, és hol kezdődik a víz!” Megint így leszünk vele. Az Orbán-rezsimnél se tudjuk, hol végződik a kutya és hol kezdődik a víz! A kádári embertípus (homo kadaricus) és az orbáni (homo orbanicus) mostohatestvérek, de azért „nagyontestvérek”.

Mégis neki kell látni a lerázásnak. Különösképpen azért, hogy ne következzen be újabb visszafordulás, megint az ismert ciklus: rövid fölemelkedés, hosszú, végtelen hosszú hanyatlás. Ne jöhessen a magyar politikai rossz, lesz még világrossz, rossz világ elég. „Igenis: kell a bátor lobbanás / S nem élet, hogyha nem kiáltjuk, / Hogy minden vannál mindig jobb a más. / Gyújtsuk ki jól a szíveinket: / Csak azért se győzhet a Mindegy.

Publikáció: