Lengyel László: Volt egyszer egy Magyarország

A nemzet lelkiismeret-szerkezete azoknak a felelősségeknek az elvállalása, amelyek erkölcsi szerepvállalását vagy annak elmaradását jelentik az emberiség nagy konfliktusaiban, felelősséget az emberrel, önmagunkkal szemben. Norbert Elias jegyzi meg, hogy hiába hozott létre a Vichy-Franciaország önkénye, majd bukása idején Camus, Sartre, Mauriac, Merleau-Ponty, Jeanson egy lelkiismeret pártot, e sokszínű szellemi és erkölcsi pártnak nem volt hatása a franciák lelkiismeret-szerkezetére. Azt a gaulle-ista és kommunista Ellenállás határozta meg. Igaz, a francia lelkiismeret párt hatott a világ lelkiismeret szerkezetére. A magyaroknak se lelkiismeret pártja, se Ellenállása nem volt a második világháború, a holokauszt idején. Nem csoda, hogy lelkiismeret-szerkezetünk tartóoszlopai megrogytak.

Vajon miféle társadalom-lélektani feltételek járultak hozzá a személyes önkényuralom (personal autocracy) rendszerének és embertípusának kialakulásához? „A történelmi helyzet megérlelte a felelősség problémáját” – írta Mérei Ferenc Az együttes élményben. „Felmerült a kérdés, hogyan lehetett milliós tömegeket úgy befolyásolni, hogy a kulturális fejlődés adott fokán ember-mészárszéket állítottak fel Európa közepén. Sokan hajlottak arra a magyarázatra, hogy egy zsarnok kisebbség ráerőszakolta akaratát a tömegre, s így vezettek félre egész nemzeteket. Mások inkább azt a magyarázatot vallották, hogy a vezetők csak éles kifejezői, szélsőséges kifejezői voltak az általuk vezetett tömegben mélyen gyökerező törekvéseknek. A kérdés tehát így szól: megadja-e a nagy vezető egyéniség a vezetett tömeg irányát, vagy csak kifejezi azt?” Ma ugyan nem állítanak fel ember-mészárszéket Európa közepén/szélén, de mégis jogos a kérdés, hogy miféle társadalom-lélektani szituációk vezettek egy milliók által támogatott önkényuralmi rendszerhez.

Mérei szerint a zsarnokság nem ragadható meg a vezetők szélsőséges manővereként, de nem magyarázható a tömegek mélyen gyökerező lelki szükségletéből sem. A vezetők a tömegeket úgy tudták/tudják befolyásolni, hogy felhasználják és manipulálják mindazt, ami a tömegekben már eleve benne volt. A vezető erősebb az egyes csoporttagoknál, de gyengébb magánál az alakzatnál. Bármilyen nagy társas hatóerővel, befolyással bír, akaratát csak kerülő úton, a csoportban meglévő hagyományokra, értékekre, szokásokra, a társadalmi alakzatokban érvényesülő csoportdinamikai sajátosságokra építve képes rákényszeríteni a csoport egészére: együttes élményben. Az erre való utalás egyben közös saját nyelvet teremt. Ebből az együttes élményből és közös nyelvből zárulnak ki a magunkfajták.

Bibó István is a felelősségből indult ki, amikor szembenézett a német és a magyar politikai hisztéria szörnyű eredményével. Szerinte egy történetileg sérült és sértett, kiegyensúlyozatlan társadalom szükségképpen esik közösségi hisztériába.

A „18. század végétől döntő és végzetes fordulat következett be Európában.” Ahogy az európai politikai kultúra hordozói tekintélyüket vesztették, a közösségi érzelmek nagymértékű felfokozódása és eltömegesedése következett be. „Ennek legfőbb megnyilvánulása a modern nacionalizmus. Ez pedig új, félelmetes jelenséget vezetett be az európai politikai fejlődés tényezői közé: azt, hogy egész nemzetek életében tűnnek fel és jutnak döntő politikai jelentőséghez olyan lelkiállapotok, melyek az egyéni neurózisok és hisztériák képét mutatják” – írta Bibó Az európai egyensúlyról és békéről című művében. „Az igazi, nagy közösségi hisztéria azonban az, amikor együtt vannak annak összes jellegzetes tünetei: a közösségnek a realitásoktól való elrugaszkodása, az élet által feladott problémák megoldására való képtelensége, az önértékelés bizonytalan és túlméretezett volna és a környező világ behatásaira adott reakciók irreális és aránytalan volta.”

Ez jellemzi mai állapotunkat is. „A politikai hisztéria kiindulópontja mindig a közösségnek valamiféle megrázkódtató történelmi tapasztalata, és pedig nem akármiféle megrázkódtatás, hanem olyan, melyről a közösség tagjai úgy érzik, hogy annak elviselése és a belőlük származó problémák megoldása a közösség erejét meghaladja.” Aligha Trianon, 1944–45, vagy 1956 leverése ez a trauma, bár megalapozzák a XXI. századba lépő közösségnek azt a megrendültségét, amit így fejezhetünk ki: megint nem sikerült. Az István király, a reformok és forradalmak által kitűzött politikai közösségi cél, a fejlett Európa, a világ megközelítésére nem sikerült. Az 1989-es célt, a parlamentáris demokrácia és jogállam kiépítését, a piacgazdaság bevezetését, a bejutást az európai intézményekbe elértük ugyan, de ezután elkanyarodtunk a főútról. A közösség megosztottsága és bénultsága következmény. Az elitek képtelenek voltak vagy nem is akarták kialakítani az európai Magyarország fejlődési modelljét, elvesztegették a felzárkózás idejét, negyven év civilizációs technikáit, politikai és gazdasági kultúráját. Felélték emberi és tárgyi tőkéjét. A magyar politikai közösség fokról-fokra megérezte, hogy lemaradásban van, mind Európában, mind a régióban, de nem látott maga előtt olyan elitet, amely reális kiutat mutatott volna. Az Orbán-rendszer elszánt akarattal teremtett irreális közösségi önképet, zsákutcás kiutat, s az ellenkező irányba, Keletre vezérli a megzavarodott közösséget.