Lengyel László: „Vénül az idő s könnyei szakállára peregnek"

Nem az első, s nem is az utolsó a magyar történelemben Orbán Viktor, aki elárulja népét és nemzetét, a szabadságot és a humanitást.

Amikor átállt az alul lévők, a megalázottak és megszomorítottak, a magyarországi szegény világ, a kelet-európai Szolidaritás oldaláról a felül lévők, a megalázók és megszomorítók, a kastélybéliek, az uraskodó kaszt minden szolidaritást megtagadó napfényes oldalára, sőt, ő teremtett magából és magának uralkodót és új uralkodó osztályt, elárulta népét, amelyből jött. Megölte magában a nép fiát. Amikor a szabadság és a függetlenség, az emberi jogok és a szabadságok, a független intézmények és személyiségek oldaláról az elnyomás és a zsarnokság oldalára állt, sőt, magából csinált önkényuralkodót és teremtett egyszemélyes autokráciát, elárulta a szabadság ügyét, amelyért egykor harcba indult. Megölte magában a szabad és független személyiséget. Amikor a magyar nemzet értékeinek és érdekeinek, nemes hagyományainak, sok évszázados nyugatosodási és Európához felzárkózó törekvéseinek az oldaláról a nemzet elfajult és megrontott értéktelen világai, saját hamis és keleti zsákutcába vivő, önző magánérdekei, a magyar történeti alvilág sérelmi és gyűlölködő érzelmei, előítéletei mellé állt, sőt, tudatosan kavarta fel a mélyben rejlő gonosz indulatokat hatalmának megszerzésére és megtartására, akkor nemcsak a jobbik Magyarországot és '48, '56, '89 szellemét árulta és árulja el, hanem a magyar nemzet jövőjét is. Megölte magában a magyart. Teheti mindaddig magabízón, amíg népe hisz benne, bár levegőt etet vele ígéret-feltéttel. Amíg Első Magyarként ő mondja meg, hogy ki magyar. S amíg gondolhatja, hogy ő az egyetlen független és szabad ember Magyarországon, a fél világban vagy akár az egészben.

Emlékszel ugye, barátom, hogy Orbán úgy építette ki autokrata, potyautas ellen-rendszerét Európával és Amerikával szemben, hogy az nemcsak tartósan beépül a liberális demokrata nyugati rendszerbe, hanem szét is feszíti azt. S az egész politikai térre, a gazdaság kulcságazataira és a társadalom valamennyi kapcsolati hálójára korlátlan hatalmat kiterjesztő rendszerre az EU vagy Amerika nem akar és nem tud semmilyen befolyást gyakorolni. Úgy vélte, hogy az EU nem éli túl válságait, e válságokból további, vele szövetséges szuverén önkényuralmi államok jönnek létre, a gyenge és megosztott liberális demokráciák nem találnak ellenszert személyes autokrata rendszere ellen. Mondanád, az élet igazolta. Bizony igazolta, gúnyolódhatott is az övéi között mindaddig, amíg el nem jött a korszakváltás, amely a világjárvány, a klíma- és energiaválság és az orosz-ukrán háború hatására a Nyugat egységét és nem szétesését eredményezte. Az EU a korszakváltás idején alá van vetve nemcsak a Dnyeperig kiterjedt új Európa, hanem az egész, széles értelmű Nyugat minden rezdülésének, és vagy maga próbál Európán uralkodni, vagy pedig aláveti magát saját, államokra bomlott diktátumának. Az európai vezetésnek már valamennyi nemzeti választást európai választásként kell felfognia, mert abban az állóháborúban, amelyet a liberális demokrácia erői az illiberális autokráciákkal folytatnak, a legkisebb állam feldőlése is áttöréshez vezethet. Igaz, bármennyire sikerült is a 2023-ra amerikai segítséggel az Oroszországtól függő és katonailag védtelen Európának energiafüggetlenné és védetté válnia, egy amerikai távolodás az illiberális autokrácia irányába feldöntheti az európai kényes egyensúlyt.

Orbán történelmi tévedése – legalábbis nagyon remélem, hogy az –, hogy a tízes években feljövő központosított, szuverén állami autokráciák és diktatúrák, amelyek rendet, dinamikusabb növekedést, nagyobb egyenlőséget, jobb életet, jobb járványkezelést és katonai győzelmeket ígértek, győzni fognak. Ám ezek rendre rosszul teljesítettek és teljesítenek. Orbán „mintaállamai”, Putyin Oroszországától Hszi Kínájáig, Erdoğan Törökországától az ajatollahok Iránjáig nemcsak rosszabbul állnak, mint egy évtizede, de rossz pályán is mozognak jövőjüket illetően. Rosszul teljesítenek a népesedéspolitikában, a világjárvány kezelésében, a klímaválságban, a katonai konfliktusokban és a társadalmi jólét és esélyegyenlőség kérdéseiben. Ahogy a Szovjetunió és a szocialista országok átmeneti dinamikája végül nem igazolta vissza a szovjet típusú modell felsőbbrendűségét, az új típusú központosított, szuverenista államkapitalista önkényuralom rendszereinek fölénye se igazolódott. Az pedig rossz válasz, hogy a liberális demokrata nyugati világ sincs jó helyzetben.

Az Orbán-rendszer egyik felhajtóereje volt – hasonlóan más külön-utas kommunista, fasiszta, fundamentalista, populista utolérési és elhagyási ideológiákhoz –, hogy meghirdette: a történelem emelkedő, jobb és ami a legfontosabb, győztes oldalán állunk! Aki elsőként valósítja meg Európában a kilépést a történetileg hanyatló, rosszabb és vesztes, liberális demokrata és piaci kapitalista rendszerből és teremt centralizált szuverén államkapitalista tekintélyuralmat, az vezetheti nemcsak saját nemzetét, hanem európai alrégióját – Kelet-Közép-Európát –, sőt egész Európát egy új világ felé. Az Orbán-rendszer arra alkalmas volt, hogy valamennyi önálló intézményt és mozgalmat megsemmisítse, hogy élen járjon az európai járadéklesésben és saját országát kirabolja, ám a rendszer társadalmi és gazdasági fölényét, versenyképességét, hatékonyságát, hogy ne szóljunk szolidaritásáról, környezetkíméléséről, sőt, emberségéről, nem sikerült bizonyítania. A centralizált személyes választási önkényuralom vesztes rendszer.

A strukturális rendszerválságából egyenesen következik Orbán stratégiai tévedése, hogy a végtelenségig játszhat kettős játszmát az EU-val. A Merkel-Macron EU-fejlesztési megállapodás óta az EU elindult a közös – fejlesztési, környezetvédelmi, járványkezelési, háborús és energetikai szankciós – intézményes döntések irányába, meglátta a veszélyt a szélsőjobb mozgalmakban és a jogállamot leépítő európai autokráciákban, és megtalálta a büntetést a pénzelvonásban és az intézményes kitaszításban. A magyar elitek az EU-ba való belépés óta hozzászoktak és hozzászoktatták a magyar társadalmat, hogy az európai források a magyar növekedés hajtóerejét jelentik. És hozzászoktak az európai pénz szervezett és koordinált elrablásához. E pénz tartós elmaradása és az a kilátás, hogy az egész rendszernek kellene ahhoz megváltoznia, hogy egyszer pénzhez juthasson, halálos sebet ejtett az orbáni politikai és gazdasági érdekszövetségen és magán a személyes autokratán, Orbánon. Megbukott valamennyi álságos próbálkozása, hogy látszatengedményekkel, kevésbé hiteltelen képviselői útján a forrásokhoz férjen. Többé nem lopjátok el a pénzünket! – hangzott az európai válasz. A magyar kormány az ukrajnai háborúban a NATO-t is maga ellen fordította. Az EU és a NATO Brüsszele nem volt eleve az ellenségünk, az Orbán-rendszer azzá tette. Hiú remény, hogy az európai források belső erőből vagy az autokráciák forrásaiból pótolhatóak, vagy hogy egyedül meg tudjuk védeni magunkat. Egyetlen autokrácia nem ad ingyen-pénzt, s a NATO-n kívül nincs semmi, ami Magyarországot megvédené.

Kétszer válthatott volna a rendszeren belül rendszert a rendszerirányítók kasztja Orbánnal vagy Orbán nélkül. A vezetők Rogán-csoportja továbbra is Orbántól vár kiutat az egyre reménytelenebb helyzetben, mert felfogásuk szerint a rendszer és a választói kör egyenlő Orbánnal, Orbán a megoldás minden problémára. De vajon tudja-e még Orbán az utat? Ám a Lázár-csoport 2022 nyár vége óta már tudja, hogy Orbánnal nincs jövő, a rendszer Orbánnal szakadék felé tart: Orbán a probléma, nem a megoldás. De vajon tudják-e az Orbán nélküliek a kiutat?

2022 augusztus végén, a nyersanyagárak robbanásakor, az orosz háborús vereségek, az európai pénzek elmaradása idején és a magyar gazdasági válság elmélyülésekor a rendszer irányítói válaszút előtt álltak. Választhatták volna a kiugrási, a NATO-ba beugrási politikát, az orosz-barátság feladását és megbékélést Ukrajnával, Amerikával, a NATO-val, a V4-ekkel, megkísérelhették volna a leválást az orosz energiafüggésről bemenekülve az európai energiapolitikába, végül az EU-hoz és/vagy az IMF-hez fordulhattak volna egy új gazdasági csomag kialakításával. Akkor és ott ez elegendő engedmény lett volna ahhoz, hogy meginduljon egy kiengesztelődési folyamat az Európai Unióval, a különböző reformokon keresztül az európai pénzekért cserébe. Nehéz megmondani, hogy Orbán elfogadható partner volt-e, vagy már elfogadhatatlanná vált, s csak nélküle és ellenében lehetett volna kiugrani. (Horthyval és Horthy nélkül nem ment 1944-ben, ám Kádár nélkül ment Grósszal 1988-ban.)

Orbán a másik utat választotta: döntést hozott nemcsak az oroszbarát biztonságpolitika, de a tartós orosz energiafüggőség mellett, döntött Brüsszel-EU és Brüsszel-NATO, valamint az IMF ellenében. Nyugat helyett tovább vonult az EU peremére Keletre, Oroszország, Kína, Törökország és Közép-Ázsia felé. A látszat önállóságért, az egyeduralomért inkább lemondott az európai pénzekről, kockáztatja a semmibe lépést vagy taszítást. S továbbment előre az inflációs, recesszióba tartó, eladósodó, kilátástalan gazdasági mocsárba. Úgy döntött, hogy csodafegyverként a szövetséges európai, szélsőséges jobboldali pártok 2024 kora nyári győzelmével és Donald Trump 2024 végi visszatérésével áltatja politikai közösségét és saját magát.

Azért születhetett meg a sötét oldalnak ez az irracionális, országvesztő „győzelme”, mert a személyes autokrácia túlhatalmával szemben a hatalom belső köréből senki nem akarta, merte, tudta az észszerű és országmentő alternatívát megfogalmazni, nemhogy mögéje erőt szervezni. A kormány és a Fidesz vezetői lehetnek minden hájjal megkent ravaszak, képzettek és okosak vagy ostobák és kulturálatlan bunkók, de egyben közösek: gerinctelenül gyávák. Hazudhatnak nekünk és maguknak bátor kiállást a független gondolatért és saját autonómiájukért, sosem állnak ki semmiért. Orbán vagy eleve gyávákat szemelt ki, vagy megtörte őket. Gyáva vezetők, gyáva nép – jó világ ez! Ám vigyázzunk, megalázottak és megfélemlítettek kelnek fel egy nap, maguk se tudják, mikor s miért!

A rendszer emberei reménykedhetnek egy európai szélsőjobboldali fordulatban, de aligha olyanban, amely a jövendő Európa Parlamentet, Bizottságot, Tanácsot engedékenyebbé tenné Orbán Magyarországával szemben. Ettől kezdve válságkormányzás jön. A széteső szükségállapot-államban volt, van és lesz döntési összevisszaság, káosz. Az orbáni udvarban elszabadul a szabad rablás, az úrhatnám durva pimaszság, az „ej haj sose halunk meg” vigasság. A betelepedés nyugodt és módszeres rablását a „vigyünk magunkkal mindent, amit, s amíg lehet” rablása váltja. A népnek szánt hazugság mellé oda kerül a magunknak is hazudozunk álomvilága.

2023 nyarán már sokkal rosszabb feltételek között, a rendszer és az ország mélyebb válságában és elszigeteltségében adódott az újabb alkalom a váltásra. Még mindig nem lehetetlen a kiugrás, vagyis a „Meloni-effektus”, amikor egy szélsőséges politikus és mozgalma átvált mérsékelt és Nyugat-barát politikára,

amit Amerika és Európa jóváhagy. Nem magától találkozott a NATO-erőd Románia miniszterelnöke Tusványos előtt Orbánnal, és hitte azt, hogy Orbán végre átáll. A '89-es Orbán Bem és Petőfi Székelyföldjéről üzenhette volna: ki az oroszokkal Kelet-Európából! Ki az oroszokkal a független és szabad Ukrajnából! Ám Orbán inkább büszke muszkavezető maradt. Nem Ukrajnának, hanem Oroszországnak követel biztonsági garanciákat. Putyin mellett Ficóra, Kaczyńskira, Trumpra, barbárokra és a világméretű káoszra vár – csak tudnám miért jó ez a magyarnak?

Gyere fel még utoljára a zöldmáli dombra, a felhévízi házhoz, ahol harminc évig írtunk, beszéltünk, vitáztunk a szabad és független gondolat, szó, egy kicsit a Rendszerváltás házában. Egy háznyi Más-Magyarország. Pannón európai Sziget. Menedék. Ami az 1968-ban megalapított, 1987-ben megszüntetett, majd újra alapított Pénzügykutatótól lehetséges volt, megtettük. Az idő megvénül. Könnyei szakállára peregnek. De látod, milyen „rohanó / Tengerzöld felhők úsznak az égen”. Nézz fel az égre! Még a mi egünk.