Surányi György előadása - Visegrád, 2010. október 29.

Surányi György előadásának összefoglalója

A nap első előadását Surányi György, a CIB Bank elnöke és az Intesa Sanpaolo bankcsoport regionális vezetője, korábbi jegybank-elnök tartotta.

Gondolatmenetét egy fontos összefüggés megvilágításával kezdte: a magyar gazdaság érzékelt és valós állapota között jelentős különbség tapasztalható. A percepció realitástól való eltérését több tényező alakítja: egyrészt a kormány konfrontatív politikája a nemzetközi szervezetekkel, másrészt komoly kommunikációs hibák, harmadrészt olyan piaci elemzések sora, amelyek a külföld megrendült politikai bizalma alapján és nem a gazdasági fundamentumok felől közelítik a folyamatokat. A világgazdaságban a W-alakú recesszió mára talán elkerülhetőnek látszik, egy évvel ezelőtt sokkal bizonytalanabb volt a helyzet. A növekedési dinamika azonban egyelőre nem tud visszatérni a válság kitörése (2007-2008) előtti évek szintjére. A válságkezelés nyomán (jelentős bankmentő csomagok, gazdaságösztönző programok) az amúgy is meglévő globális egyensúlytalanságok (global imbalances) nem enyhültek jelentősen, és egyelőre nem látszik a probléma megoldásának mikéntje. Surányi szembeállította egymással a nagy nettó nemzeti megtakarítással rendelkező államok csoportjait (pl. Japán, Kína, Délkelet-Ázsia, Németország, Közel-Kelet, Oroszország) a negatív nettó megtakarítással ?büszkélkedő? fejlett országokkal (EU, USA). A szakember egyelőre nem látja, hogyan lehetne a globális egyensúlytalanságokat koordináltan kiegyenlíteni.

Surányi kritikával illette a merev és szakmailag ellentmondásos uniós szabályokat is, pl. a 60%-os GDP-arányos államháztartási hiányra vonatkozó maastrichti kritériumot: empirikus adatok bizonyítják, hogy a gazdaságok fejlettebbé válásával (mintegy természetes folyamatként) egyre nagyobb lesz az országok privát- és államadósságának mértéke. A korlátoknak valószínűleg nem merevnek, hanem dinamikusaknak kell lenniük. Az államadósság mellett az országok banki mérlegfőösszege is pozitív korrelációban van a gazdaság fejlettségével. Az előadó hivatkozott Kenneth Rogoff harvardi professzor kutatásaira is, melyekből kiderül, hogy a GDP 90%-át kitevő államadósság-szintig nem állapítható meg korreláció a gazdasági növekedés mértéke és az államadósság szintje között. Egyelőre azonban szó sem lehet fiskális lazításról, hiszen a piaci elemzők gondolkodását a ?kitüntetett értékek? (pl. a maastrichti kritériumok) határozzák meg, a piaci várakozások pedig önbeteljesítő jóslatként valóra válthatják a legrosszabb forgatókönyveket is. Kétségtelen, hogy az államadósság szintjében durva elmozdulásokat figyelhettünk meg számos fejlett országban a válság következtében (többek között Írország, az Egyesült Államok, és Nagy-Britannia esetében). Surányi arra figyelmeztet, hogy ha mindenütt egyszerre vezetnek be megszorító intézkedéseket, annak súlyos makroökonómiai következményei lehetnek. Egyesével, külön-külön indokolt lehet pl. a bankszektor tőke, likviditási és/vagy hitel-betét arányok szabályozásának szigorítása, a külső deficit csökkentése, vagy az államháztartási hiány 3% alá vitele, de ha az államok ezen intézkedéseket megfelelő koordináció nélkül, egyszerre kívánják véghezvinni, az újabb súlyos recesszióhoz vezethet.

A banki vezető bírálta a németek által propagált, megszorítás-orientált gazdaságpolitikát, amit az ellenérvekre való tekintet nélkül akarnak keresztülverni európai partnereiken. Ha Németország nem kész a paradigmaváltásra, pl. a belső fogyasztás élénkítésével lehetőséget biztosítani a dél-európai államok az exportjának bővítésére, az gazdasági visszaesést, vagy jobb esetben a vártnál szerényebb bővülést okozhat ezekben az országokban. Nehezíti a helyzet megoldását, hogy egy vonatkozó német alkotmány-kiegészítés 2016-tól egyensúlyi költségvetést ír elő a szövetségi köztársaság számára, ami a folyó fizetési mérleg többlet további növekedését vetíti előre (ez pedig valamely más ország deficitjének a növekedését vonja maga után). 

Ami Magyarországot illeti, a kilátások vegyesek. Surányi hangsúlyozta, a hazai gazdaság jövőbeli alakulásában az európai konjunktúra meghatározó szereppel bír, ami viszont jelentős részben Németország ázsiai export-eredményeitől függ. Hazánk távolról sincs túl a válságon, ám (ami a régió többi országával való összehasonlítást illeti) a ?kevésbé sikertelenek? csoportjába tartozik, teljesítményünket tehát regionális szinten ?elfogadhatónak? tartja. Az ország külső megítélése kétségtelenül rosszabb volt a valós teljesítményénél, a gazdasági visszaesés mértéke (kb. 5,9%) megfelelt a régiós, sőt, az európai átlagnak is. Térségünkben Lengyelország a kivétel, hiszen pozitív gazdasági növekedéssel vészelte át a válságot. A relatív visszaesés nálunk volt a legkisebb, ami elsősorban annak ?köszönhető?, hogy Magyarország a válságot megelőző években is csak 1-2% körüli bővülést tudott elkönyvelni. Az előadó hangsúlyozta, hogy nálunk nem volt lehetőség ?fiskális stimulusra?, viszont a megszorítások következtében, 2009-2010 folyamán a legstabilabb pénzügyi pozícióba kerültünk a térségben. Összehasonlításképp: Csehország, Lengyelország és Szlovákia mind 7-8% körüli államháztartási-hiányt halmoztak fel, elsősorban a gazdaság-élénkítő programok végrehajtása miatt. Gazdaságösztönzés híján ezekben az államokban a visszaesés mértéke is sokkal nagyobb lett volna.  Surányi fontos tényezőként megemlítette a magyar folyó fizetési mérleg immár két éve tartó, példátlan szufficitét, és a csökkenő külső eladósodottságot. Ami a 2009-es és 2010-es magyar inflációs szintet illeti, Surányi szerint ?normálisnak? nevezhető, és csökkenő trendet mutat. A munkanélküliségi ráta (10,9%) is a régiós átlag körül alakul, és szintén csökken, noha a foglalkoztatási ráta most is rendkívül alacsony.

Ami az elmúlt hat hónap gazdaságpolitikáját illeti, fontos a 3,8%-os idei, és a 3%-os jövő évi államháztartási hiánycél betartása, azonban ami ezeknél a mutatóknál is lényegesebb, az a külső egyensúly közép- és hosszú távon is fenntartható szintjének megtalálása. Surányi szerint a külső eladósodottsági szint stabilitásához kb. 2-3%-os folyó fizetési mérleg hiány elfogadható mértékű lenne. Kétségtelen tény, hogy az Európai Unió szabályrendszere sok esetben ?ortodox?, merev és rövidlátó: Surányi úgy látja, 4,5% körüli transzparens költségvetési hiány sem okozott volna problémát Magyarország esetében, ha megfelelő szerkezeti átalakítások húzódnak meg mögötte. Kulcsfontosságú, hogy a kiadások ne a fogyasztás ösztönzésére irányuljanak, hanem a hosszú távú, a gazdaság teljesítményét javító, a versenyképességet fokozó beruházásokat finanszírozzanak. A jelenlegi kabinet által korábban hangoztatott 6-7% körüli hiány már semmiképp sem lett volna elfogadható, mert a kockázati prémiumok felhajtásával veszélyeztette volna az állam fizetőképességét. Az EU-s és IMF-es tárgyalópartnerek elmondása szerint csupán expost a sajtóból értesültek a kabinet elképzeléseiről, az ellentmondásoktól terhelt hivatalos kommunikáció pedig kimondottan zavaros volt. A tárgyalások kútba esése ezért elsősorban a mély bizalomhiánynak róható fel, amelyet az IMF és az EU ?kész helyzet elé állításával? vélhetőleg a magyar fél idézett elő.

Surányi ? elismerve személyes érintettségét is ? nem ért egyet a bankadó mértékével. Egyfelől eleve nem tartja helyénvalónak a német bankadóval történő összehasonlításokat, hiszen ez utóbbi mértéke soha nem lehet nagyobb, mint a teljes adott évi nyereség 15%-a (Magyarországon ezzel szemben nyereségességtől/veszteségességtől függetlenül fizetni kell, ami a tőke konfiskálásával egyenértékű). Németországban korábban adófizetői pénzből ?mentették meg? a bankszektort, viszont idehaza egy fillért sem kellett ilyen célra elkölteni. Összességében a németeknél a bankadóból várt teljes bevétel 1,2 milliárd euróra rúg ? ami hozzávetőlegesen alig kétszerese a magyar kormány által várt 0,6 milliárd eurós extra bevételnek. A két gazdaság méretét összehasonlítva az aránytalanság szembeötlő, azaz pro rata az adó mértéke hazánkban a német bankokra kirótt teher tizenkettő-tizenötszörösének felel meg! Ráadásul, míg Németországban az így begyűjtött összeget egy külön alapba helyezik a későbbi bankmentések finanszírozására, addig nálunk az aktuális költségvetési lyukak befedése a cél. Az intézkedés révén a hazai hiteldinamika rövid távon érzékelhetően nem romlik, vagyis tovább folytatódik a lassú lemorzsolódás. Másfél-kétéves horizonton nézve azonban a csökkenő-stagnáló hiteldinamika jelentősen csökkenti a gazdaság teljesítményét. Ezért az adó teljesítmény visszafogó hatása miatt a költségvetés nettó pozíciója alig javul a kivetett bankadó hatására.

Surányi az adóváltozásokkal kapcsolatban is számos észrevételt fogalmazott meg. Nem ért egyet az egykulcsos adóval (annak idején az SZDSZ elképzelését is ellenezte), mert szerinte nem szolgálja a gazdaság kifehérítését, mivel az adófizetők 90%-ánál az adóék továbbra is 50% körül marad, ráadásul az új rendszer szociális feszültségekhez vezethet. Az adóreform gondolatát üdvözli, összességében fontosnak tartja az adószintek csökkentését, ám szakmailag indokoltabbnak tartaná a szuperbruttósítás megtartását, a kereseteknek a munkáltatói járulékokkal történő, valóságos bruttósítását, és így egy 40 % körüli adóék kialakítását.

Ma már viszont nem biztos abban, hogy annak idején szerencsés döntés volt a kötelező magánnyugdíj-pénztár bevezetése. Ugyanis a kötelező magánnyugdíj-pénztár sem tudja kezelni az elöregedés súlyos problémáit, az ehhez kapcsolódó eszközértékelési túlárazás, majd később alul árazás problémáját, azaz az asszimetria kérdését (Takács Előd közgazdászra való hivatkozás). Emellett komoly nehézséget addicionális kiadást okoz az a tény, hogy az implicit államadósság explicitté alakításával (azaz a magánnyugdíj-pénztár rendszerével) a piaci megítélése romlik az országnak. A piaci elemzők képtelenek helyesen árazni az implicit és explicit államadósság egymáshoz viszonyított arányának változását. Ahol explicitté teszik az államadósságot ott a piac büntet. Ennél még nagyobb probléma, hogy ezt a különbségtételt az európai intézmények sem képesek szakmailag elfogadható módon kezelni. Brüsszel, illetve az Eurostat szakmailag elfogadhatatlan álláspontot képvisel akkor, amikor semmilyen kiigazítást nem fogad el sem a folyó költségvetési hiányban, sem az államadósság szintjében azon országok esetében amelyek a magánpénztár felé nyitottak. De talán a legfontosabb amit Surányi kiemelt: bármilyen rendszert is válasszon a kormány, a nyugdíjak jövőbeni értékét az egyéni befizetések mellett a jövőbeni gazdaság aktuális teljesítménye, a várható életkor, az eltartó-eltartott arály  határozza majd meg. Summa summarum: nincs kormány a Föld kerekén, aki garantálni tudja a nyugdíjak reálértékét, még ha váltig állítja is ennek az ellenkezőjét. A tisztességes megoldás az lenne, ha a kormányok elismernék, hogy csak egyetlen dolgot lehet hitelesen garantálni: a rendelkezésre álló pénz átlátható szabályok szerint való szétosztását.

Surányi egy tanulmányra hivatkozva (J. Frankel ? G. Saravelos: Reserves and other early warning indicators work in crisis after all) megemlítette, hogy az államadósság és az államháztartási hiány nem került bele a tíz legfontosabb pénzügyi válságot kiváltó tényező közé. Ami viszont ennél is meglepőbb (és ellentmond a hivatalos retorikának) az az, hogy a devizahitelezés nem szerepel a  válságot kiváltó fontos tényezők között. Surányi úgy látja, hogy a magyarországi devizahitel-válság elsősorban a korábbi évek 7-8%-os külső egyensúlyi hiányának következménye (ami negatív nemzeti megtakarítást jelent egyfelől, másfelől külföldi főként adósság típusú tőkeimportot, azaz fedezetlen devizapozíciót jelent). És bár valóban megvan a választási lehetőség, hogy a felhalmozott külső adósság, mely gazdasági szereplőknél jelenjen meg (lakosság, állam, üzleti szféra) fedezetlen deviza pozícióként. Fontos megérteni, hogy a probléma tehát elsősorban makroökonómiai eredetű: Magyarországon elfogadottá vált az aránytalan mértékű külső eladósodásból finanszírozni a belföldi túlköltést, ezen belül is elsősorban a lehetőségeket meghaladó fogyasztást. A forint és deviza hitelállomány együttes növekedése tehát messze meghaladta a fenntartható külső pozícióval összhangban lévő hiteldinamikát. Surányi meglátása szerint szakmailag semmiképpen nem indokolt a devizahitelezés démonizálása, hiszen pl. a forinthitelesek is nehéz helyzetbe kerültek a magas kamatok miatt (?árfolyamkockázat szinonimája a kamatkockázat?). Megfelelő gazdaságpolitikával, a kereslet adekvát makroszintű szabályozásával, a külső egyensúlyhiány megfelelő keretek között tartásával a devizakockázatot kordában lehetett volna tartani (a reál effektív árfolyam emelkedése természetes hedge-et biztosít az árfolyam-változással szemben).

A volt jegybankelnök szerint csak olyan valutában lett volna szabad engedni a hitelfelvételt, ami optimális valutaövezethez tartozik (euró), fogyasztási célra (pl. gépkocsi-vásárlás) pedig egyáltalán nem szabadott volna hitelt felvenni. Olaszországi tapasztalatai alapján megemlítette, hogy bár Itáliában széleskörű az adócsalás, van egy bizonyos ?hüvelykujj-szabály?, amit igyekeznek betartani: azt a pénzt, amit elcsalnak, megtakarítják. Így, noha az államadósság irdatlan mértékű, annak kb. 90%-át belföldi megtakarításból finanszírozzák, és nem külső adósságokból. Kulturális-történelmi okok miatt hazánkban tulajdonképpen nincs lakossági megtakarítás, viszont ennek ellenére pl. új személyiautó-vásárlásban 1995 után jelentős emelkedés volt tapasztalható.  A devizahitelezés mögött rejlő igazi ok nem csak a jelentős a kamatkülönbözetben, hanem a magyarországi hosszú lejáratú hitelkínálat hiányában fogható meg: devizahitelek híján nem lett volna lakáshitelezés, hiszen a forintban denominált hosszú lejáratú fix kamatozású források hiánya miatt nem lett volt más lehetőség a lakásberuházások finanszírozására. Surányi elismeri a helyzet súlyosságát (százezres nagyságrendűre teszi a bedőlt devizahitelek számát), ám szerinte a kormányok a hitelesek megmentéséről szóló kijelentésekkel (?az állam átvállalja a terheket?) inkább kárt okoztak. Úgy látja, hogy nem járható az egy, OTP Bankhoz hasonló méretű, nagy állami alapkezelő létrehozásának gondolata, mivel egy ilyen szofisztikált rendszer kiépítése a jelenleginél is nagyobb államadósságot generálna. Surányi inkább más megoldást javasol: pl. 200-as svájci frank árfolyam esetén 170 körül legyen az adósság kiszámítva, és az így keletkezett maradványt (bullet payment) a törlesztési időszak végére helyeznénk, és az állam erre vállalna garanciát. Tíz-húsz év után a bankok pedig újrafinanszíroznák a hiteleket. Az állami garanciavállalás csökkenthetné a banki hitelkamatokat, mert így kisebb lenne az adóskockázat (170-es árfolyamon számított hitel normál annuitása + kamat a maradvány után, az országkockázati prémium alapján, de ez is csökkentett lenne). A maradványérték pedig egyfajta ?bufferként? az árfolyam alakulása szerint változna. Azonban tíz-tizenötezer család még így sem tudná kifizetni a tartozásait, az ő esetükben intenzívebb állami beavatkozásra lenne szükség.

Az előadást követő vita

Gombár Csaba szerint a Gyurcsány-Bajnai kormányok idején megugró államadósság a forintgyengülésnek volt betudható. Fontosnak tartotta megemlíteni, hogy a 80%-os államadósság-rátában jelentős infrastrukturális beruházások (1100 km-nyi autópálya-építés) is szerepelnek, melynek hosszabb távon pozitív gazdasági hatásai vannak ? akkor is, ha nem megfelelő hatékonysággal történt a kivitelezés. Sajnos, a magyar kormány nem tudta hatékonyan képviselni az EU-val szemben azt az elképzelést, hogy a költségvetési követelmények betartatásánál vegyék figyelembe egyes országok nyugdíjrendszerének különbözőségét, mivel Magyarország sajnos ?rossz tanulónak? minősül. És annak fényében, hogy a ?jó tanuló? Svédország érvelését is figyelmen kívül hagyta az EU, egyáltalán nem csoda e törekvés kútba esése.

Kopátsi Sándor szerint a nyugdíjreform a ?társadalmi felelősség? kikapcsolásával járt együtt. Magyarországon ma nincs ösztönzés a gyerekvállalásra, mivel hatalmas költségekkel jár. Sőt, minél iskolázottabb valaki, annál kevesebb gyermeke születik, pedig elvileg pont ennek az ellenkezője lenne kívánatos. A helyzetet csak rontja, hogy a születések 2/3-a a hátrányos helyzetű családokra jut. A professzor szerint az ellátást társadalmi kötelezettség alapján kell végrehajtani, a gyereknevelés eredményétől tenné függővé az öregkori ellátást is. Bírálja azt a szemléletmódot, ami a társadalmi problémákat pusztán pénzügyi problémákra redukálja.

Csillag István megjegyezte, hogy a Surányi György által említett ?explicit-implicit? kérdése már 1995-1997 között ismert összefüggés volt. Ma is azt gondolja, hogy a fő kérdés: ki fizeti be a felosztó-kirovó rendszerbe a járulékot? Úgy véli, ha valaki saját maga számára takarít meg, nagyobb lesz a hajlandósága, hogy az időskori megélhetésének legalább egy részét ebből finanszírozza.  Kifejtette, hogy 2006. január 1-ig nyugdíjpénztáraknak nem volt szabad részvényekbe fektetniük a pénzüket, azaz a gazdasági boom idején csak állampapírt vehettek, ezután viszont ? a válság küszöbén ? kötelező volt részvényeket vásárolniuk (30-40%-os arányban). Mindez jelentősen hozzájárult a rossz hozamokhoz.

Dr. Várhegyi Éva a nyugdíjrendszerrel kapcsolatos vitában megemlítette Mosolygó Zsuzsa cikkét, ami Közgazdasági Szemlében jelent meg. Eszerint nem működőképes az a modell, ami a külföldi részvénybefektetések megnyitásával az öregedési probléma internacionalizálását, diverzifikálását tűzte ki célul, importálva az ázsiai államok népességrobbanásából eredő pozitív folyamatokat. A reálértékben kapott nyugdíj szerinte sem garantálható, de nem fog függeni a politikai kormányok akaratától. Surányi szerint azonban igen, mert a kormányok tevékenysége hat az eszközárakra.

Az előadás összefoglalóját Mohácsi Zsolt írta.