Az otthon meghatározása

(Részlet Lengyel László, Markó Béla: Engedd hazámat értenem című beszélgetőkönyvéből, melynek bemutatója 2017. május 30-án lesz a RAM Colosseumban. )

"gyerekkorból és kamaszkorból való az otthon
napokból hónapokból s évekből
való az otthon és levelekből
tintától feketéllő papirosokból
madárlátta kérdésekből és feleletekből
való az otthon…”

Markó Béla: Az otthon meghatározása (1976)

 

Lengyel László: 2016. november közepén kezdtünk a beszélgetéseinkbe Marosvásárhelyen, és 2017. március végén fejeztük be ugyanitt. Az idő, amely 2015 ősze óta mintha rohanni kezdett volna a menekültek hullámával, a brit kiválási népszavazással, majd az amerikai elnökválasztással, csak tovább gyorsult beszélgetéseink alatt, nemcsak Magyarországon és Romániában, de Európában és a világszerte is. Te reménykedtél abban, hogy a romániai parlamenti választások végre erős választói felhatalmazású kormányt hoznak, amely képes lesz konszolidálni a parlamenti demokráciát és a jogállamot, a titkosszolgálatok és a korrupció-ellenes ügyészség, a Rendszer ellenőrizetlen önkényével szemben. Én bíztam abban, hogy a sikertelen migráns-népszavazás figyelmeztetően hat az autokrata irányba menetelő magyar kormányra, de tartottam attól, hogy a Brexit-népszavazás és Donald Trump megválasztása nemzetközileg megerősíti a tekintélyelvű, nacionalista-populista áramlatokat a világban. Végül egyikünk várakozásai sem igazolódtak. A román választások ugyan egyértelmű eredményt hoztak, és a szociáldemokrata-liberális koalíció nyugodt többséggel állhatott fel, de első intézkedései százezreket vittek az utcára Bukarestben, Kolozsváron és Románia más városaiban. E tömegek nem a parlamenti demokrácia helyreállítása és a politikai elitet válogatás nélkül kiiktatni akaró Rendszer ellen, hanem a mellett vonultak ki. Bizonyosan nagy csalódás volt számodra.

  Markó Béla: Szó sincs arról, hogy azt gondoltam volna, itt van már a Kánaán. Nincs is igazán nagy különbség sem morálisan, sem ideológiailag a mostani kormányoldal és ellenzék között. Azt szoktam mondani, hogy egy társadalom nem úgy rothad, mint az alma, hogy egyik oldalán már barna, a másikon pedig ép és egészséges, tehát nem kell mást csinálni, mint kivágni a rothadt részt, majd jóízűen elrágcsálni a többit. A társadalom romlása sokkal bonyolultabb folyamat, és helyrehozni is bonyolultabb. Inkább az okozott nagy csalódást számomra, hogy miközben ennek a mostani korszaknak az alfája és ómegája a kommunikáció, mert sokszor egy kormány vagy egy parlamenti többség sorsa azon múlik, hogyan kommunikálnak a politikusok a saját választóikkal, illetve általában a közvéleménnyel, a választásokon többségbe került koalíció képtelen volt megmagyarázni, mit hogyan akar módosítani például a büntető törvénykönyvben. Nem gondoltam, hogy egy csapásra helyreáll a hatalmi ágak közti egyensúly, ennyire naiv nem lehettem, de abban bíztam persze, hogy egy egyértelmű választási győzelem után a győztes oldal nekilát helyreállítani a parlament és a kormány tekintélyét. Erre minden lehetősége megvolt, és nem is az a fontos, hogy ki nyert, melyik oldal, hanem hogy világos parlamenti erőviszonyok alakultak ki. Nos, úgy néz ki, hogy fából vaskarikát szerettem volna én is, felkészületlen és megfélemlített politikusoktól hiába várja az ember, hogy a sarkukra álljanak. Megfélemlíteni pedig azokat lehet a legkönnyebben, akik nem azért vállalkoztak a politikára, mert szeretnének egy bizonyos jövőképet érvényesíteni, hanem mert egyszerűen politikusként képzelik el az életüket, és semmitől nem tartanak jobban, mint a bukástól. Fontos tanulsága ez annak, ami mostanában történt Bukarestben. Bűvös körben vagyunk, nem lehet kitörni belőle mindaddig, amíg nem lesznek ismét koherens elképzelések arról, hogy merre is kellene vinni Romániát, Európát, az egész világot. Egyébként látszólag generációs harc is ez az egész, de nagyon furcsán zajlik: az idősebb generáció továbbra is manipulálja saját fiait, lányait. Azok is, akik egykori demokráciaeszményüket akarják továbbörökíteni, mint például én is, és azok is, akik egy autoriter, emberi jogokat kevésbé, biztonságot inkább ígérő rendszert szeretnének az ifjú nemzedék torkán legyűrni. Siránkozunk, hogy ők már másképpen gondolkoznak, és nem értenek meg minket, miközben mi sem hagyjuk, és a velünk szembenállók sem, hogy ezek a fiatalok a saját fejüket használják.

L. L.: Az elmúlt hónapokban lélegzet-visszafojtva figyeltük, hogyan dől el országok, sőt földrészek sorsa egyik vagy másik irányba. Egy-egy választás, népszavazás, tömegmozgalom egy adott országot lelökhet évtizedes pályájáról, hosszú időre megváltoztathatja sorsát, jövőjét. Nem tudjuk, mi lesz a világhatalom Amerikával új, populista elnöke alatt, de nemigen tudnánk megjósolni az Európai Unió jövőjét sem a britek távozása, a nacionalista-populista mozgalmak felerősödése, az orosz fenyegetés, a migránshullámok kihívása közepette. Mintha az 1989-1991-es történelmi időkben élnénk, amikor világrendszerek kerültek válságba, nemzetek váltak előre nem látható módon függetlenné és szabaddá, és ebben a Történelmi Időben a kettőnk élete is radikálisan megváltozott. Könnyen lehet, hogy az a korszak, a rendszerváltás kora, amelyről a legtöbbet beszélünk ebben a könyvben, éppen most zárul le. S benne a mi életünk és működésünk kora.

M. B.: Abban tökéletesen igazad van, hogy míg 1989 után legalább két évtizeden át nagyjából jósolni lehetett előre, legalábbis Európában, és nem egy-két hónapra, hanem hosszú évekre, addig ma ez szinte lehetetlen. Hiszen mi magunk is jó ráérősen elterveztünk egy néhány hónap alatt összehozható beszélgetéssorozatot, aztán kiderült, hogy amit az ősszel gondoltunk, az tavasszal már nem érvényes. De valóban nem érvényes? Szerintem azok az értékek – egyéni szabadság, közösségi jogok stb. -, amelyeket egy emberöltővel ezelőtt fontosnak tartottunk, máig értékek maradtak, legfeljebb más eszközökkel lehet érvényesíteni őket, mint ahogy annak idején gondoltuk. Ugyanis végül mi történt? Bebizonyosodott, hogy a demokráciából ma is, akárcsak a két világháború során Németországban vagy másutt, pillanatok alatt valamilyen autoriter rendszert lehet csinálni, vagy legalábbis el lehet indulni arrafelé, ha akad egy erre alkalmas vezér. De ezért ki a hibás? Trump? Aki legalább őszintén, meggyőződésem szerint saját magától adott elő bődületes és veszedelmes ideákat, szemben egy minden szavában csinált és megcsinált demokrata jelölttel? Ezen is el kellene gondolkozni. Vagy soroljam még a neveket? Nem, számomra a legfőbb következtetés, hogy amit ilyen gyorsan el lehet rontani, az rosszul van összerakva, és ezen kellene törnünk a fejünket. Természetesen nem a mi nemzedékünk fogja ezt korrigálni, és abban is csak reménykedhetünk, hogy nem kell valami szörnyű világégés az újabb kijózanodáshoz. De mindenek ellenére én tudni vélem, hogy amit az ember életében megcsinált, azt el lehet felejteni, szemétbe lehet hajítani, megsemmisíteni mégsem lehet. Ami volt, az megvolt, és éppen azért nem lehet megváltoztatni, mert már nincsen. Furcsa filozófia, a politikai cselekvésről lemondó, értelmiségivé visszavedlő ember maga nyugtatása, elismerem, de nekem segít abban, hogy nap mint nap ne morogjak azokra, akik tovább politizálnak, és akiket végső soron én hagytam faképnél, nem ők engem. A lényeg az, hogy a politikai cselekvést igen, a közállapotainkról való gondolkodást viszont úgysem tudom abbahagyni.

L. L.: Amikor arra kértelek, hogy készítsünk beszélgetőkönyvet kettőnk világáról, két életről két hazában, akkor nemcsak az járt a fejemben, hogy egykorúak vagyunk, hasonló nemzedéki és történelmi élményekkel, hogy politikai elemzőként izgattak a romániai és a magyarországi rendszerváltozások hasonló és eltérő folyamatai, egy magyar politikus negyedszázados kalandjai a román politikában, hanem a közös gyökerek is. Annak ellenére, hogy én már Budapesten születtem, mindkét szülőm erdélyi, és családom múltja, akár a gyerek- és ifjúkorom, mélyen gyökerezik az erdélyi világba. Az egyik gyökér éppen oda ágazik, ahol te is otthon voltál, a háromszéki Erdővidékre, a Székelyföld egyik legeldugottabb, legszegényebb vidékére. Apám Kisbaconban született, dédapám Benedek Elek házában. És mi szinte minden nyáron, ötéves korom óta, éltünk ebben a házban, bejártuk Erdővidék szűkebb és tágabb világát. Nagyanyám, Benedek Elek lánya, Aranyvirága, igazi fölnevelőm mindig úgy mondta: hazajövök Baconba. Itthon vagyok. És így: hazamegyek Pestre. Otthon vagyok. Az ő hangján hallom máig is a meséket, amiket aztán én meséltem. Hangsúlyaival A csudafát, a Honszerző Árpádot és az Édes anyaföldemet. Gyerekkoromban kicsi székely voltam, nem győztek Erdély visszafoglalójaként csitítani. Kamaszként a kisbaconi hegyoldalon, az Éva erdeje alatt a világszabadságra és a világköztársaságra esküdtem, hittem a magyar-román megbékélésben, a minden ember testvér elvében. Aztán anyai városom, Kolozsvár kezdte elfedni előlem Erdővidéket. De ha nagyanyámmal álmodok, akkor legalább annyiszor látom őt a kisbaconi Mária úton elgondolkodva sétálni, mint a budai Riadó utcában. Apai ágon te olasztelki, anyai ágon sepsikőröspataki vagy. A Barót melletti Olaszteleken többször átmentem így-úgy, alig különbözik szememben a Kisbacon környéki Hermánytól és Bibarcfalvától, magától Kisbacontól.

M. B.: Igen, a családom múltja Háromszéket, vagyis Erdővidéket, illetve Alsó-Háromszéket jelenti. Az őseim mindkét ágon székely földművesek voltak, nagyszüleim is gazdálkodtak. Egy-két papról meg tanítóról tudok csak a közeli rokonságból. Egyébként Erdővidék nagyon szegény volt a gyerekkoromban, és szegény máig is. Rossz, sovány földdel, ínséges élettel. Az emberek innen Amerikába vagy a Regátba mentek dolgozni. Az én családomban is több „amerikás” akadt.

L. L.: Látod, ebben különbözünk, mert nekem az ükapámig, az 1800-as évek közepéig kell visszamenni, hogy földművest találjak. Ükapám, Benedek Huszár János a „falu Habsburgja” volt, a falu földjeinek többségén ő gazdálkodott. Gyermekeit kitaníttatta, így az 1870-es évektől apai ágon már mindenki nadrágos ember. Anyai ágon még messzebb kellene menni, mert az 1800-as években már senki nem művelt földet. De az is igaz, hogy a családunkban, miközben mindenki szellemi munkából élt, Benedek Elek elvei alapján a fizikai munkának, a földművelésnek vagy egyszerűbben a parasztoknak nagyobb becsülete volt.

M. B.: Egy korábbi könyvedről szóló írásomban említem is, hogy mennyire fontos lenne Benedek Elektől megtanulni a másik ember megértését, az empátiát. „Nekem személy szerint is fontos egy részlet Benedek Elek Édes anyaföldem! című önéletrajzából. Abban a gondolatban tetszelgek, hogy ott van ebben a könyvben a bizonyíték találkozásunkra Lengyel Lászlóval réges-rég, amikor biológiai mivoltunkban sehol sem voltunk. Elmeséli Benedek Elek, hogy első vagy második osztályos korában gyalogszerrel tértek haza vakációra a székelyudvarhelyi kollégiumból a többi gyerekkel, nagy csapatokban, faluról falura haladva. (Mellesleg: Székelyudvarhelytől Kisbacon jó hatvan kilométer.) Olaszteleken, amely a harmadik falu Kisbacontól, megállítja a kisfiút egy »szép pár ember«, ahogy Benedek Elek mondja. Ráismernek ugyanis, hogy a Benedek Huszár János fiáról van szó. Elbeszélgetnek, aztán továbbmegy: - Tudja-e édesanyám, kikkel találkoztam az olaszteleki határon? - kérdeztem otthon. - Egy szép magas szál emberrel s annak a feleségével. Az is szép szál asszony volt. - Vajon kik lehettek? - ravaszkodott az édesapám mosolygása, aki már nemcsak sejtette, tudta is, hogy ki volt az a szép pár ember. - Azok bizony azok voltak, akik ott voltak a maguk lakodalmán. (…) Azt mondták, szóról szóra, betűről betűre: Hiszed-e, hogy nem volt olyan szép emberpár Erdővidéken akkoridőben, mint a te apád s anyád? Gyenge pirosság villant meg édesanyám halovány arcán. Mondta: - Ó, édes fiam, csak kedveskedtek neked. (…) - A nevét nem mondta meg a bácsi, csak annyit, hogy huszárpajtása volt édesapámnak. De maga anélkül is tudja, ugye, édesapám. - Tudom, fiam, tudom. De azt is tudom, hogy kedveskedtek neked. Mert az édesanyád meg én sokszor elemlegetjük, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint Márkó Balázs s a felesége. - Nem, fiam, nem - erősítette édesanyám, akinek arcán a gyenge pirosság még mindig ott játszadozott. Zavarodottan néztem a szüleimre. Már most hol az igazság? Márkó Balázsék azt mondták, s olyan őszintén mondták, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint az én apám s anyám. Ők meg Márkó Balázsékról vallják ugyanezt. Mint ahogy rossznyelvű emberek dobálják egymás fejéhez a gyalázkodó szavakat, úgy dobálja ez a két emberpár egymásnak a virágbokrétát: nesze, nesze, téged illet, nem engem! Lehet, hogy mi is szépek voltunk, de ti szebbek voltatok. Vannak-e még ilyen emberek?" Olasztelek az én apám faluja. Utánaszámoltam, a Benedek Elek által emlegetett Márkó Balázsék olyan ükapámükanyám-korúak lehettek, nagyapám, Markó (a faluban Márkó) Béla 1899-ben született, ez az eset valamikor a XIX. század 60-as éveinek végén történhetett. Dédapám Márkó Zsiga volt, az ő apja nevét már nem tudom. Talán egyszer kikerestetem az anyakönyvekből. Sok Márkó volt Olasztelken. De biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már Lengyel Lászlóval valahol, majdnem egy évszázaddal születésünk előtt. Hiszen ő is azt kérdezi, amit a dédapja, s amit én is megkérdezek újra meg újra: "Vannak-e még ilyen emberek?"

Lengyel László, Markó Béla

Publikáció: