Kentaurbeszéd – Lengyel László: Pokoli évtized

A tízes évek hosszú és pokoli évtized. Hosszú, mert 2008-ban kezdődött a Nagy Recesszióval és bevégződni talán Trump 2020-as bukásával, a Brexittel, a migránskérdés átmeneti megoldásával fog. Ha Trumpot újraválasztják, akkor folytatódik, s ki tudja milyen drámai esemény zárja le. 

Pokoli évtized ez a maga gazdasági, társadalmi, környezeti válságaival és politikai konfliktusaival. Háborúkkal, terrorral, menekültkrízisekkel. Az évtized tovább növelte az egyenlőtlenséget a társadalmakon belül és szabadságot, jogot eltipró önkényuralmakat szült. Igaz, egyetlen nagy gazdaság, s így a globalizált gazdaság se omlott össze. A társadalmi konfliktusok autokráciákat, de nem fasizmusokat teremtettek. A nagyhatalmi összeütközések nem vezettek világháborúhoz. Földünk melegszik, de talán még megállítható. Az évtized pozitívuma, hogy túléltük. A Nagy Recesszió és a migrációs hullámok Amerikában, majd Európában kiváltották a populista nacionalizmus és populista progresszió mozgalmait, különböző illiberális demokráciákat és önkényuralmakat teremtettek. A két világkapitalizmus – a nyugati típusú, amerikai, liberális, piac-vezérelt, meritokratikus és a keleti típusú, kínai, autokrata és állam-vezérelt – politikai rendszerei végig versengenek az évtizedben saját társadalmaik, befolyási övezeteik, s a globalizált világ feletti irányításért. A nyugati rendszer az évtized elején elvesztette dinamizáló szerepét, de fenntartotta a világ intézményei feletti befolyását, és többé-kevésbé megőrizte társadalmainak liberális demokrata, jogállami irányítását. A keleti rendszer kezdetben jelentős dinamikát mutatott, és megkezdte saját világgazdasági és politikai intézményeinek kiépítését, de az évtized végére lelassult, és egyre önkényesebb formákat kénytelen választani társadalmai ellenőrzéséhez. (Ha a tízes évek közepéig a BRICS – Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika – csoport volt a jövő nagy ígérete, mára ezen országok egy része súlyos gazdasági válságban van, más részük lassul.) A gazdasági és társadalmi lassulás és stagnálás bezárkózáshoz, zárt társadalmakhoz vezet. Elkezdődött a bezárkózás a nemzeti, faji, vallási, osztály, kaszt közösségekbe, mások könyörtelen kizárásával. Az alul és kívül lévők fel- és bejutása a záruló jövedelmi, vagyoni, oktatási, egészségügyi, szociális, infrastrukturális, digitalizációs szolgáltatási rendszerekbe lehetetlenné válik. Egyszerre történik meg az elitek blokkolódása lefelé és kifelé, illetve a társadalmi csoportok zárulása egymással és a „kintiekkel” szemben. 

A záruló rendszerekkel szemben három nagy tömegmozgalom kavarog szinte végig a tízes években. Az egyik a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolásának osztályalapú, többnyire baloldali, progresszív mozgalma, amely az Occupy Wall Street-től a görög Szirizán, az olasz Cinque Stelle-n, Corbyn Munkáspártján keresztül a Demokrata Párt progresszív ágáig, Sandersig, Warrenig és a nyugdíjrendszer ellen tartósan tüntető francia szakszervezetekig terjed. Gazdagok és szegények, elit és tömeg, tőke és munka állnak egymással szemben, s a küzdelem a magasabb jövedelmekért, az igazságosabb jövedelemelosztásért folyik. A mozgalom társadalmi bázisa a globalizáció által perifériára szoruló rozsdaövezetiek, a szolgáltató szféra kizsákmányoltjai. A progresszió szellemi világa részben a neo-marxizmuson, részben zöld programokon alapul. A második nagy mozgalom és irányzat a nemzetek, fajok, vallások közötti egyenlőtlenség, elnyomás elleni - vagy ennek az elnyomásnak a fenntartására irányuló - nacionalista, faji és vallási fellépés. Az amerikai Tea Party-tól Trump „America First” programjáig, Salvini Lega-jától Kaczyński PiS-éig, Orbán Fideszétől a német AfD-ig elöntötték a világot. Ennek ideológiája liberalizmusellenes, tekintélyelvű, nemzeti és állami szuverenista ideológia. Sajátos módon, ennek a mozgásnak is a globalizáció számkivetettjei, a korábbi történelmi korszak kivételezettjei, sértettjei az alanyai, akik a nemzetállamtól várják a védelmet és társadalmi státuszuk helyreállítását. S végül a harmadik, a szabadelvű mozgalmak sora, amely a globalizált nagyvárosi fiatal középosztály, a centrum mozgása a zárt és periferizáló – állami, osztály, faji, vallási – rendszerekkel szemben. Ilyenek voltak a moszkvai és szentpétervári, az isztambuli, kairói, az esernyős hongkongi, a Macront támogató párizsi, a „maradás-párti” brit, a Kuciak-gyilkosság utáni szlovák, a lengyel demokratikus ellenzék nagyvárosi tüntetései, ahogy ilyenek ma a hongkongi és a teheráni mozgalmak. Itt a harc nem a jövedelmekért, hanem a hozzáférhető és minőségi – egészségügyi, oktatási, infrastrukturális, rendvédelmi, környezeti stb. - szolgáltatásokért folyik. Mindhárom ideológiai szempontú mozgalmat áthatja két döntő civilizációs/kulturális elem, amelynek következtében valamiféle kulturális forradalom, kultúrharc is: drámai összeütközés alakult ki életforma és környezeti kérdésekben. Az életforma-háború a hatvanas évekre emlékeztető hevességgel folyik: nemzedéki összecsapás, MeToo, LGBT, abortusz, eutanázia, halálbüntetés, digitális rendszerfelhasználás és a kulturális értékek körül. Az egyes társadalmi csoportok a másként élés jogáért küzdenek. Az évtized végére pedig döntővé vált a föld, a környezet katasztrófájának mozgalmi, érzületi megjelenítése. 

A tízes évek jelentős mozzanata, hogy az intézmény-vezérelt, egyensúlyra és status quo-ra beállított nagy rendszerek az évtized végére vezérelvű, személy-vezérelt szisztémákká válnak. Ahogy csökken a pártok, az államok és az elitek tekintélye, úgy nő a személyi tekintély és szerep. Ahogy növekszik a társadalmak konfliktusos dühe, úgy támad igény konfliktust előidéző és vállaló vezetőkre, a békítő, koordináló, intézményi megállapodásokat kötő vezetőkkel szemben. Ha a tízes évek elején az intézmények vezérelték a vezetőket, mára, a mozgalmak, a választók nyomására, egyre inkább vezetők, méghozzá válságot teremtő és konfliktust kereső vezetők vezérelnek. Putyin, Hszi, Erdoğan lehettek szervezeteik szülöttjei, de mára teljesen uralják a politikai teret. Ha korábban konszenzuskeresők voltak, most folyamatosan konfliktusra hajlanak. S tudjuk, hogy nem a republikánus párt vagy az államgépezet mozgatja Trumpot, hanem megfordítva. Azt a Trumpot, aki büszke arra, hogy sikerül zavart okoznia nemcsak az amerikai államban, de a világban is. Ahogy Johnson vezérli a brit konzervatívokat és nem azok őt, harsányan vállalva a Brexit konfliktusát. Macron nélkül pártja darabokra hullana, és Macron keményen beleáll mind a hazai, mind a nemzetközi konfliktusokba. Kaczyński teljhatalommal és folyamatos összeütközéseken keresztül vezérli a lengyel, Orbán a magyar rendszereket. E személyi rendszerek szükségképpen igyekeznek kiiktatni az intézményes ellensúlyokat és tekintélyuralomra törekszenek. Nélkülözhetetlenné és leválthatatlanná formálják magukat, saját képükre alakítják társadalmaikat. Visszatér-e a világ és Európa, ezen belül Magyarország az intézményes megállapodások, a konszenzus-alapú szisztémákhoz? Lesz-e a törékeny és konfliktusos, zárt és lassuló társadalmak és rendszerek káoszából szilárd és egyezményes, nyílt és gyorsuló társadalmak globális, európai és magyar rendje a húszas években? Ehhez legalább részlegesen győzedelmeskednie kellene egy liberális-demokratikus, emberarcú és zöld kapitalizmusnak, amely elfordul az autokrata, egyenlőtlenséget, embertelenséget és környezetrombolást hozó rendszertől. Van-e erre remény? Európa választóinak többsége ’19 tavaszán, Magyarország fővárosa és nagyvárosai ’19 őszén erre szavazott. Talán így lesz Amerikában is. A tízes évek volt a pokol. A húszas évek lesz a tisztítótűz, a purgatórium? A hullám, amely megújít? Hogyan fordítja finoman Nádasdy Ádám Dante Purgatóriumának utolsó sorait: „A szentséges hullámból visszatértem, / megújulva, mint üde, friss növény, / mely ifjú lombját most bontotta ki. / Tiszta voltam s vártak a csillagok.”