Lengyel László: Körülöttünk a vízözön

A 75 éves Várszegi Asztriknak ajánlom.

Körülöttünk a vízözön (autour de nous le déluge) – írta Rilke a háború idején. Az 1989-91-es rendszerváltozás, és most a 2020-as évek elejének rendszerváltása idején, ismét körülöttünk a vízözön. Világjárvány, világgazdasági válság, politikai rendszerek özönvízbe szakadása, másrészt közös hajóépítések kezdődnek globális, európai, nemzetállami és lokális szinteken. Nincs egyetlen Noé, ahogy egyetlen Isten se, de támadtak és támadnak árvízi hajósok. Ahogy a 89-es is egymással összefüggő politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális rendszerváltások sorozata volt, most is egy összefüggő láncolat kialakulásának vagyunk tanúi.

A 2020-as évben, a világjárvány, a világgazdaság válsága és a politikai világrendszer özönvize idején két nagy világgazdasági regionális tömb – az ázsiai-csendes óceáni és az európai – azon igyekezett, hogy autonóm, szuverén erőként kössön multilaterális szerződéseket gazdasági versenyhelyzete javítása érdekében a harmadik nagy gazdasági tömbbel, az amerikaival szemben, vagy a mellett. Nem vártak a kiszámíthatatlan és kereskedelmi háborúba keveredett Egyesült Államokra, hanem először 15 ázsiai-csendes óceáni gazdasági hatalom – köztük Kína, Japán, Dél-Korea, Ausztrália, Indonézia, Vietnám – kötötte meg a világ legnagyobb szabadkereskedelmi egyezményét (Regional Comprehensive Economic Partnership - RCEP); majd az Európai Unió kezdte megépíteni a föderációra keresztelt hajóját, immár a britek nélkül, közös európai kötvény kibocsátásával és újjáépítési csomag megalkotásával, s végül kötött Kínával egy kölcsönös beruházási egyezményt (EU-China Comprehensive Agreement on Investment – CAI). Igaza van Fareed Zakaria-nak, amikor azt írja, hogy a „világ visszafordult a globalizáció, a szabadkereskedelem és a multilaterális intézmények felé”.

Biden Amerikájának fel van adva a lecke: nemcsak vissza kell fordulnia a trumpi politikától, hanem egyenrangú módon, a kölcsönös függésnek megfelelően kell tárgyalnia mind a két nagy regionális szerveződéssel, megteremtve vele a harmadik, az amerikai tömb helyét és befolyását. Mindez nem zárja ki, hogy előbb vagy utóbb létrejöjjön a három nagy regionális tömb – az amerikai, az ázsiai-csendes-óceáni és az európai – felett, között valamiféle nyugati gazdasági rendszer, de rövid távon, Dani Rodrik is jól látja, amikor megértően ír az EU-Kína szerződésről, „a kínai és a nyugati gazdaságok összekapcsolása nélkül nincs kiút a gazdasági katasztrófából”. Vége a világhatalmi diktálásnak, eljött a sokirányú dialógus, alku és egyezkedés ideje. Az a globális rendszer, amerre elindultunk, aligha lesz egy-központú naprendszer, nem áll majd se a „washingtoni konszenzus”, se a „pekingi konszenzus” alapján, de remélhetőleg nem fullad bele a válságok özönvízébe.

Erre reményt ad, hogy a Biden-kormány inkább szakértői, mint politikai kabinet, amelynek tagjai képesek a megfontolt, szavahihető kormányzásra, és valószínűleg tanultak nemcsak a Trump-, hanem az Obama-kormányok hibáiból is. Mindent meg fognak tenni, hogy ne csak visszaállítsák Amerika hitelét a világ előtt, hanem ismét részesei legyenek a globális intézményeknek és megállapodásoknak, így a párizsi klímaegyezménynek, a WHO-nak, egy újabb iráni atommegállapodásnak, a nemzetközi cyberbiztonsági szerződésnek, illetve egy lehetséges Transz-csendes-óceáni Partnerségnek (TPP) és új Amerika-EU kereskedelmi és beruházási megállapodásnak.

Lesz egyszer egy rendszerváltás

„Természetelleni politikai rendszerek is soká tarthatják fenn magukat, mert a népek türelme s a kétségbeesés között hosszú út fekszik, (…) ám hosszú életük megérett arra, hogy meghalhassanak” – mondta Kossuth 1848. március 3-án az országgyűlésben. Kelet-Európa, s különösképpen Magyarország természetelleni politikai rendszere megérett arra, hogy meghalhasson. Mindazok, mint Oroszország, Belarusz, Törökország, Magyarország, Lengyelország autokrata urai, akik a hajók építése helyett minden erejükkel a hajók megfúrására és elsüllyesztésére vállalkoztak, most bajba kerültek. Valamennyien a nagy regionális tömbök közé, vagy azok partvonalára szorultak, nem kíván velük szövetkezni senki, mert hasznot nem hoznak, ellenben kockázatot jelentenek. Politikai és gazdasági forrásaik épphogy a túléléshez elegendőek. Ami fenntartja őket az részben erőszakszervezeteik lojális kitartása, részben ellenzékeik gyengesége.

A magyar rendszerváltozások szinte kivétel nélkül külső politikai körülmények megváltozására, nemzetközi hullámokra vezethetőek vissza. Így volt ez 1918-ban majd 19-ben, így 1945-ben majd 1989-ben. Orbán Viktor büszkélkedhet csak azzal, hogy ellenforradalma, ellen-rendszerváltoztatása a 2010-es években önelvű volt, a magyar választó magának köszönheti többszöri öngyilkossági kísérletét. Nálunk a tekintélyelvű rendszer fennmaradása nem az erőszakszervezeteknek, hanem az ellenzék gyengeségének köszönhető. Ez egy lelkileg és anyagilag, nem méreggel és börtönnel megfélemlítő rút és erőszakos hatalom, de ez is éppen elég. Különösen akkor, ha egy évtized alatt sem jött létre a szakmai, az emberi szolidaritásnak az a hálózata, amelyben az üldözöttek, a kizártak megkapaszkodhatnának.

A rendszerváltozás pillanata azonban el fog jönni. Hogyan lehetséges győzni, s ami legalább ilyen fontos, kormányozni? Mi, akár Kohn a viccben, szerencsétlenségünk közepén ülünk, s a rabbihoz fordulunk: válaszolj rabbi, hogyan evickélhetünk ki a bajból?! Mire a rabbi: kétféleképpen, barátom, kézenfekvő, logikus módon, azaz csodával, avagy csodálatos módon, azaz kézenfekvő, logikus eszközökkel. A „csoda” a társadalmi – vagyis civil és politikai – egységes ellenzék rendszerváltó képességének megteremtése, hitelességének bel- és külföld előtti bizonyítása. Egy alternatívát jelentő kormányképes csapatról van szó, amely egy új rendszer felépítésének reformképességét is mutatja.

Reménykedtem, hogy az ellenzéki nagyvárosok kézenfekvő és logikus módon összefognak a Szabad Városok Szövetségében, és biztosítják az egységes ellenzéki hátteret, az előválasztásokat és részben a jelölteket – a csodát. Az önkormányzati vezetők nem fogtak össze. Akadályozták őket ebben az ellenzéki pártok, és Orbán Viktor, aki számára kézenfekvő és logikus volt a gondolat, ezért mindent megtett, hogy az önkormányzatokat megfossza forrásaiktól, s bizonyítsa alkalmatlanságukat a kormányzásra. Az ellenzéki győzelemhez nélkülözhetetlen az önkormányzati összefogás, de a csoda tőlük nem várható.

A második út a pártok régóta várt szövetsége. Ez hosszú kínlódás után hat párt között létre is jött, sőt, ki is egyeztek az előválasztásokban. Már csak kézenfekvő és logikus eszközökkel be kellene teljesíteniük a csodát. Csakhogy mindent inkább akarnak, mint egységes ellenzéket, egységes miniszterelnök-jelöltet és egyéni jelölteket. Mindegyik magát szeretné és csodálkozik, hogy a másik és választói nem szeretnék őt. Mindez nemcsak a győzelmet akadályozza, de még inkább az egységes, szakmailag hiteles kormányzást.

A harmadik lehetőséget a civil szervezetek által létrehozott szakértői csapat, egy tekintélyes árnyékkormány adja, amely képes áthidalni a bal- és jobboldali választók, az egyes pártok, a nagyvárosok és a vidék érdekellentéteit, s amely egyszerre támaszkodhat civil szervezetekre, szakmákra, az önkormányzatokra és a pártérdekeiket háttérbe szorító pártokra. Miniszterelnököt előválasztani csak csapattal, egy tizenöt-húsz fős árnyékkormánnyal érdemes, mert magányosan képtelen lenne ellenállni a pártok intrikáinak. Csak akkor lehetséges békés és szabad rendszerváltozás, ha egyenlő felek ülnek szemben egymással, olyan árnyékminiszterek, akiket nemcsak Orbánnak, hanem Pintér Sándortól Varga Mihályig valamennyi miniszternek komolyan kell venni, és akiknek szava lesz Amerika és Európa kormányai előtt. Van és lesz ilyen csapat, bízzunk benne.

„Jelen voltunk a teremtésnél” – mondta Dean Acheson amerikai külügyminiszter 1948-ban, a háború utáni világrend megteremtéséről szólva. Rajtunk múlik, hogy az új világ- és európai rend megteremtésénél tevőleges és építő módon ott leszünk, vagy a rossz országaként kizáratunk.

Publikáció: