Bűn és bűnhődés – Lengyel László és Bárándy Péter beszélgetése

Az igazságosságra törekvés jegyei nem erősödtek az elmúlt egy-két évben, sőt, a másik pillér, a jogbiztonság is meginogni látszik.

Lengyel László: A 2010-es politikai rendszervisszaváltás után bekövetkezett a magyar jogállami rendszer leépítése, „visszaváltása” is. Ekkor rendszerhű, jogállam-ellenes, a politikai akaratot követőkre, és rendszerkritikus, jogállamhívő jogászokra vált ketté a magyar jogászság. Ám utóbbiakat is megosztotta, hogy volt egy radikális kisebbség, amely már az alaptörvényt sem tartotta alkotmányosnak meghozatala módja és tartalma miatt és rendszerszerű szakítást hirdetett. Akkor a többség – pl. a Szalay Kör, az EKINT – a rendszeren belül és folytonossággal képzelte el a változtatásokat, és kereste az alkotmányos kibontakozás útját. Bárándy Péter ma, a rendkívüli állapot, a különböző veszélyhelyzeti szabályozások időszakában talán már arról beszélne, hogy bizony 2020-21-ben a teljes jogrendszert írjuk ilyenkor felül, mert valamennyi jogterületen kínzóan hiányzik az írott jogból az igazságosságra való törekvés.

Bárándy Péter: Az igazságosságra törekvés jegyei nem erősödtek az elmúlt egy-két évben, sőt, a másik pillér, a jogbiztonság is meginogni látszik. Ha csupán az Alkotmány helyére állított Alaptörvény sajátosságait vizsgáljuk, föl kell tűnnie a normavilágosság teljes hiányának. Elegendő ehhez csupán az R cikk idézése, amely egyrészt kimondja: (1) Az Alaptörvény Magyarország jogrendszerének alapja, másrészt: (3) Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti Hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni. Mit jelent ez így együtt? A (3) bekezdés a jogértelmezés alapjául tesz egy, a Preaumbulumba illő, bizonytalan, meghatározatlan elemet, ezzel a teljes Alaptörvény tartalmát relativizálva. Térjünk vissza azonban az R cikk (1) bekezdésében írtakhoz, miszerint az Alaptörvény jogrendszerünk alapja. Az alap maga a stabilitás, a (legalább viszonylagos) változtathatatlanság szinonimája. Vajon az a szöveg, amely tíz év alatt kilenc – lényegi – módosítást szenvedett, tekinthető-e az állandóság, a viszonyítási alap bázisának? Nyilvánvalóan nem. De e törvénynek a végrehajtó hatalom – és az általa vezérelt törvényhozás – általi kezelése is az elbizonytalanodás és a kiszámíthatatlanság irányába hat. Erre markáns példa, hogy a „különleges jogrend” veszélyhelyzet című típusát a járványhelyzetre hivatkozással úgy hirdeti ki a kormány, hogy az Alaptörvény szövege azt nem teszi lehetővé, hiszen az csak elemi csapás vagy ipari katasztrófa esetén alkalmazható. A veszélyhelyzet eszközrendszere is ez utóbbi események következményeinek elhárítására alkalmas, nem pedig a betegségek terjedésének meggátolására. Igaz, szabályai lehetővé teszik a rendeleti kormányzás bevezetését, amennyiben a parlament ahhoz hozzájárul, márpedig hozzájárul. Így tehát a kormány az Alaptörvény alapján, annak nyilvánvaló félreértelmezésével többek között az alapvető jogok korlátozására jogosította föl magát. E mellett, időben párhuzamosan hatályban van a „Tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet”, megszólalásig hasonló különleges jogokat biztosítva a végrehajtó hatalomnak. E válsághelyzet – hathavonta történő meghosszabbítással – annak ellenére folyamatosan hatályos, hogy elrendelésének feltételei létrejöttének időpontjától kezdve sohasem, így ma sem állnak fenn. E jogintézmény, habár az alapvető alkotmányos jogok korlátozására jogosítja föl a végrehajtó hatalmat, még alaptörvényi gyökérrel sem rendelkezik, ezért puszta léte is nyilvánvalóan alkotmányellenes. Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény módosításával, az „Egészségügyi válsághelyzet” bevezetésével újabb „rendkívüli jogrend” kihirdetésére nyert jogot a kormány, amellyel élt is. Így már három párhuzamosan működő – alaptörvény-ellenesen elrendelt –, rendeleti kormányzást lehetővé tévő, hasonló tartalmú alapjogokat korlátozó jogintézmény van hatályban Magyarországon. Az ebben a helyzetben alkotott és gyakran a járvány-, illetve migrációs helyzettel távoli korrelációban sem álló jogviszonyokat rendező kormányrendeletek egy részét egy-egy áttekinthetetlen törvénnyel a jogrend „állandó” elemévé emelik. Összefoglalva, nem csupán az igazságosságra törekvés, hanem a jogbiztonságra, a normavilágosságra, az alkotmányosságra törekvés is elveszett. Mivel ez az állapot huzamos ideje áll fenn, a teljes jog- és intézményrendszer a kijavíthatatlanság mértékét elérően leromlott. Ez az oka annak, hogy míg néhány évvel ezelőtt a Szalay Körben mindannyian, én magam is azon elmélkedtünk, hogy egy következő rendszerváltáskor a hátrahagyott joganyagot hogyan lehet módosítani, javítani, mára a helyzet megváltozott. Összeállt, elkészült egy, az igazságosságot nélkülöző, saját alaptörvényének is ellentmondó, jogbizonytalan rendszer, amely részeiben és egészében javíthatatlan. A jogi rendszerváltás teljes megújítást jelent. A majdan újjáalakuló parlamentnek ki kell mondania, hogy a hatalmat kizárólagosan – tehát alkotmány-ellenesen – birtokló politikai erővel szemben föllépve új Alkotmányt, alkotmányos jogrendet hoz létre.

L.L.: A politikai rendszerváltás mellett ma már szükségszerűnek látszó jogi rendszerváltozás, ha jól értelmezem, két pilléren nyugszik. Az egyik, az igazságosság mellett az Alaptörvényt is sértő rendszerszerű normák felváltása egy összefüggő, jogállami normarendszerrel – ezt te „forradalmi jogalkotásnak” hívod -, a másik a jelenleg is hatályban lévő büntetőtörvénykönyv alkalmazása, minden kivételes szabályozás nélkül. Kérlek, vezesd le egy-két példán keresztül, hogyan lehetséges büntetőjogi eszközökkel lebontani az orbáni építményt, hogyan lehetséges a bűntetteket büntetni, a megszerzett vagyont a magyar államhoz visszajuttatni.

B. P.: Ami az egyéni felelősséget, a felelősségre vonást illeti, ha jogállamot építünk, ezen a területen az alapvető jogelveknek megfelelően lehet és kell eljárni. Nincs helye érzelem-vezérelte politikai felbuzdulásnak, illetve az ilyen indulat jogi lecsapódásának. A magatartásokat a megvalósulásuk idején hatályban lévő szabályozás alapul vételével kell elbírálni. Így kell döntést hozni abban, hogy a létrehozott szerződések semmisek-e, a gazdagodással adójogi szempontból el lehet-e számolni, az egyes cselekmények büntetőjogilag tényállásszerűek-e és büntetendőek-e, elkövetőik pedig jogszerűen felelősségre vonhatók-e? Nincs szükség és lehetőség újabb személyre, személyekre szóló jogalkotásra. Egy „forradalmi” újításra viszont igen. Ki kell nyilvánítani, hogy – eltérően a közelmúlt gyakorlatától – a jog; a polgári jog, a pénzügyi jogszabályok és a büntetőjog mindenkire, minden csoporthoz tartozó személyre egyaránt és egyformán vonatkozik. Nem mentesülhet a törvényes vizsgálódás alól – bárkihez is fűzzék rokoni szálak –, aki olyan közbeszerzési eljárás nyertese volt, amelynek szabálytalanságai oda vezettek, hogy inkább le kellett mondani az uniós pénz felhasználásáról és a beruházást kizárólag a magyar adófizetők forintjaiból kellett fedezni. Ezt pedig azért kellett tenni, hogy az OLAF által feltárt nyilvánvaló szabálytalanságokat ne kelljen hazánkban kivizsgálni. De átláthatóan és érdemben kell feltárni, hogy a Btk. 294.§. (1) és (2) bekezdése szerinti „Hivatali vesztegetés elfogadása” tényállási elemei megvalósultak-e akkor, amikor egy igen magas beosztású állami tisztségviselő milliós ellenértékű szolgáltatást vesz igénybe olyan személytől, akinek sorsa, üzleti érdekei e tisztségviselő döntéseitől, vagy döntéseitől is függenek. Kiváltképp indokolt e vizsgálódás abban az esetben, amelyben nyilvánosságra hozott fényképfelvétel igazolja: ki, mikor, hol és kihez köthető előnyt fogadott el. Ugyanígy a meglévő szabályozás tükrében kell érdemben vizsgálni, hogy megvalósultak-e - valószínűleg igen –, és milyen büntetendő cselekmények annak a folyamatnak során, melyben vagyontalan személyek néhány év alatt az általuk addig ismeretlen és nem gyakorlott területen mozogva az ország leggazdagabb személyei közé küzdötték föl magukat, megnyerve minden pályázatot, amin csak indultak. A vizsgálódások, marasztalás esetén okszerűen kell, hogy elvezessenek a büntetőügyön belüli vagyonelkobzásokhoz. Bűnszervezeti elkövetés esetén azon rendelkezés betartásával, hogy az elkövető vagyona csupán annyiban mentesülhet az elvonás alól, amennyiben képes bizonyítani, hogy egyes vagyonrészek nem a bűnszervezeti működésből származnak. És elgondolható, hogy az elkobzott vagyonból kártalanítsuk a társadalom elesettjeit. Igen, a jog nem személyfüggő alkalmazásával kell elérni, hogy „a bőség kosarából mindenki egyaránt” vehessen és „a jognak asztalánál mind egyaránt” foglaljon helyet, bármit is – esetlegesen büntetőszabályokat – szervírozzanak ott föl. Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk. Nincs ebben semmi új, egy XIX. századi költő, Petőfi Sándor ugyanezt álmodta meg.