Lengyel László: Örökösödési háború

A Nyugat egysége nem bomlott fel. Orbán Viktor Magyarországa egyedül maradt. Vesztett. S vele vesztettünk mi is.

Az örökösödési háborúban két irányzat harcol. Az egyik, érdekei és értékei alapján a személyes önkényuralom híve, meggyőződése, hogy a rendszer Orbánnal áll vagy bukik. Orbán nélkül nincs Orbán-rendszer – ez a Rogán-doktrína: kapaszkodjunk Orbán varázsköpenyébe, kizárólag vele folytatható a rendszer. Ahogy Kádár rendszere elbukott Kádár nélkül, és Trump, Putyin, Erdoğan rendszerei nem működnek Trump, Putyin és Erdoğan nélkül, a személyes autokráciák nem fordíthatók át intézményes egyeduralomba, mert hiányoznak hozzá az intézményi feltételek. A populista-nacionalista eszméknek, a hatalom és az anyagi javak közvetlen elosztásának a személyes autokrácia rendszere felel meg. Orbán a migránsellenesség, a nemzetállami szuverenitás és a „csak mi vagyunk”, a „maradjunk ki mindenből” – háborúból, világjárványból, klímaváltozásból, másokkal való szolidaritásból – hazai és nemzetközi arca. Költségvetési túl-elosztás, erőltetett növekedés nélkül nemcsak Orbán, a rendszer is bukik. Mindent alá kell vetni Orbán támogatottságának, kizárólag azt kell nézni, hogy mi erősíti vagy gyengíti személyes hatalmát. Erőt kell mutatni, s kitartani 2025 tavaszáig, Trump visszatéréséig. Orbán: kibír a gazdaság két évet összeomlás nélkül? Nagy Márton: kibír. És a társadalom lázadás nélkül? Rogán: kibír. Orbán: akkor a cél, a fennálló viszonyok befagyasztása. Aki kiszabadul a fagyasztóból, azon átgázolunk!

A másik irányzat az intézményes önkényuralomban hisz: a rendszer fenntartható Orbán nélkül, sőt, csak nélküle tartható fenn. A rendszer jól volt összerakva, s 2018-19-ig olajozottan működött. Amikor Orbán kézi vezérléssel a közigazgatási, a gazdasági és az európai intézmények ellenében kezdte kormányozni, szétzilálta a rendszert, működőképességét és hatékonyságát rontotta, s egy jól kormányzott intézményi autokráciát rosszul kormányzott személyes önkényuralommá tett. A Lázár-doktrína szerint az intézményi autokráciában a szervezetek képesek a döntések szakmai megalapozására, a koordinált irányításra és az intézményi végrehajtás folyamatos korrekciójára, ellenben a személyes önkényuralom döntései ellenőrizetlenek, önkényesek, ellentmondanak egymásnak és az intézményi működésnek. Az ország Európában végzetesen elszigetelődik, a gazdaságban és a társadalomban elviselhetetlen feszültségek támadnak, nem szabad megkockáztatni egy „mindent vagy semmit” haláljátszmát. Mind egy hazai kiegyezésnek, mind egy nemzetközi újrakezdésnek, tárgyalásnak az Orbántól – Trumptól, Putyintól, Erdoğantól – való megszabadulás a feltétele. Kérdés: a hatalmi intézmények ötszögéből – párt, állam(igazgatás), titkosszolgálatok, rendőrség, hadsereg – ki, mit birtokol, hogyan tud felhasználni?

Orbán nem a megoldás, hanem a probléma maga – Matolcsy György kimondta. 2021 tavaszán írtam először a Orbán-Matolcsy hideg polgárháborúról. Ekkor jelent meg először a „választási költségvetés, növekedés hajszolása” vagy „antiinflációs megszorítás” – a gázra lépjünk vagy a fékre politikai és gazdasági dilemmája. Orbán a győzelemért a pénzosztást, a gázra lépést választotta, ettől kezdve Matolcsy és az MNB mondhatott, amit akart. „Mindkét fél arrogánsan felsőbbrendűnek tudja magát. Matolcsy kulturálisan kezeli le Orbánt: hiába tanítottalak, hiába neveltelek, még mindig képtelen vagy késsel és villával enni, a világot még mindig vagy már megint a felcsúti disznóól mellől nézed! Orbán az erőhatalom alapján érzékelteti: lehet, hogy nem tudom, kanállal eszik-e a levest vagy villával, de tudom, hogy kit s mikor kell seggbe rúgni!” – írtam a HVG-ben 2021 júniusában, ezzel a befejezéssel: „Az érdekes orbáni ember/állatkísérlet, hogyan változtassunk egy kedves szabad kalandort hűséges csaholó kutyánkká, majd hogyan változik észrevétlen, rossz helyre, rosszul kikötve a gazdájába harapó gyilkos dühű ebbé, no ez a kísérlet nem sikerült.”

A Matolcsy-Patai-féle MNB lázadása megkérdőjelezi a személyes önkényúr döntési képességét, világossá teszi, hogy Orbán nemcsak a jelenlegi válságért felelős, hanem azért is, mert saját hatalma érdekében nem hajlandó a válságkezelés észszerű és felelős döntéseit meghozni. Matolcsy immár nemcsak a gazdasági, hanem a politikai rendszert is bírálja, világosan kimondva, hogy Orbán személyes egyeduralma áll a gazdasági lecsúszás mögött és Orbán a kibontakozás akadálya. Eltagadja, hogy az ő életműve az unortodox, pro-ciklikus, erőltetett gazdasági növekedés – Matolcsy ma ortodox. De ez már nemcsak a sértett és kevéssé hiteles elnök, hanem az erős és hitelesebb MNB apparátusának lázadása. Az első intézményi, szakmai ellenállás az Orbán-rendszerrel szemben, ami az elnöktől az előadókig valamiféle közösséget teremt. Érezhetően beásták magukat a számok, a szakmai elemzések, a helyzet tárgyi kritikája és a gyakorlati gazdaságpolitikai megoldások árokrendszerébe, azzal a buzgalommal, hogy képesek, és csak ők képesek az IMF-fel, az EKB-val tárgyalni, alternatív gazdaságpolitikát, netán reformokat kidolgozni.

Alighanem hasonló erjedés van a kormányzati intézményekben is, mert maguk is érzik, tudják, hogy baj van. A Csányi gyakorlati és Surányi elméleti-gyakorlati gondolataitól befolyásolt kormánytagok – Pintér, Lázár, Varga, Lantos és Csák – nem Matolcsynak, hanem saját szemüknek hisznek,

és Nagy Márton, Szijjártó, Rogán, végső soron Orbán irányában kételkednek. A rendszer emberei megtalálták a saját elhibázott politikájukból az ideológiai, és talán pragmatikus gyakorlati kiutat, akár a 80-as évek végi kormányzati és pártvezetők: igen, szolgáltunk, amíg a rendszer jól működött, de mihelyt a politika, Orbán Viktor vagy Kádár János, figyelmeztetéseink ellenére válságba vitte/viszi a rendszert, ellenálltunk, ellenállunk. Ha a Kádár-rendszerben az 1985-ös XIII. pártkongresszust jelölték a Jó és a Rossz határvonalának – amikor Kádár kikényszerítette a növekedési politikát: „vége a laposkúszásnak, elvtársak” –, most a 2018 utáni közigazgatási szétesést és a 2022-es választásokra való készülődés pillanatát, 2021 nyarát. Íme a Rossz kezdete, amikor Orbán a személyes kormányzás és a visszafogás helyett a választási költségvetési osztogatás mellett döntött.

A történelem maratonból rövidtávfutásra váltott. Felgyorsult a világ ötödik felosztása: folyik a szövetségkötés, az intézményépítés. A Biden-Von der Leyen megállapodás, a japán-dél koreai olvadás a Nyugat egysége irányába mutat, a brit-EU szerződés északír-ügyben és a brit-francia megbékélés visszahozta a briteket a fősodorba. Eközben Kína az orosz-ukrán béketervvel és a szaúdi-iráni megbékítéssel jelezte, hogy aktívan részt vesz a globális játszmában: nem lehet nélküle stratégiai térségek konfliktusait rendezni. Legalább akkora esélye van a "melegháborúval" fenyegető hidegháborúba csúszásnak, mint a globális kiegyezésnek. Hszi békeközvetítésre irányuló moszkvai látogatása és Zelenszkij felhívásának jelzése nem hidegháborús szándékra, hanem egyezkedésre utal, akár az amerikai nyilatkozat, hogy Biden kész tárgyalásra a kínai elnökkel. A török választási harc nemcsak Erdoğan és rendszere sorsáról, hanem a NATO északi bővítéséről, délkeleti szárnya megerősítéséről és az EU-kiterjesztés újraindításáról is szól. Az egyesült Nyugat és ezzel Európa keleti biztonsági határai a Nyugat-barát Ukrajnával és Törökországgal messzire nyúlhatnak. Ám győzhet tavasszal Erdoğan, ősszel Fico és 2024 telén Trump, vagy a trumpianus DeSantis. A halál ki s bejár a világunk ajtaján.

A miniszterelnök szobájának faláról Tisza István képe néz le. Gondol-e Orbán az erős ember és vele rendszerének bukására? Mikor kezdődött? Amikor belement a világháborús szerepbe? Ferenc József halálakor? Amikor a viszonyok befagyasztására törekvő merev politikájával elidegenítette és demoralizálta természetes szövetségeseit? Amikor felélte politikai tőkéjét? Amikor nem vette észre, hogy a történelem futólépésre váltott? Amikor 1917. május 23-án Gyöngyösön, az ifjú király remegő szájszéllel, de kimondta: elvárom a lemondását? Amikor kimondta: „ezt a háborút elvesztettük”. Igaz, Tisza hitt abban, amit tett. A mai miniszterelnök önmagán kívül nem hisz senkiben és semmiben.

Megjött a tavasz. Európának sikerült orosz energiafüggőségét egy év alatt radikálisan csökkentenie. Az európaiak nem fagytak meg. Az európai gazdaságok nem omlottak össze. A Nyugat egysége nem bomlott fel. Orbán Magyarországa egyedül maradt. Vesztett. S vele vesztettünk mi is.