Várhegyi Éva

Belecsapott a lecsóba a napokban tett bejelentésével Simor András, amikor váratlanul előrukkolt a lakosság banki hitelfelvételeit korlátozó javaslatával. A jegybank arra próbálja rávenni a törvényalkotókat, hogy jogi úton szabjanak gátat a háztartások túlzott eladósodásának, amely miként a jelen válságban kiderült, rendszerkockázattá vált. Vagyis, vélik, az MNB szakemberei, a bankok és ügyfeleik közötti üzleti kapcsolat immár nem tekinthető a két fél magánügyének, mint (nagyjából) eddig, hanem olyan közügy, amelyet a törvény erejével kell kordában tartani.

Most, hogy a bankok is kirukkoltak féléves beszámolóikkal, kiderült: ők is egy csónakban eveznek velünk, az ügyfeleikkel. Ezt többségüknél még nem is a megcsappant nyereségek tükrözik, hanem a hiteltörlesztések akadozása miatt már elszenvedett értékvesztések és a jövőben várható veszteségekre képzett kockázati céltartalékok megugrása. A banki eredményeket megcsapoló tétel az egy évvel korábbi hatszorosára (188 milliárd forintra) nőtt az első fél évben, és várhatóan tovább emelkedik.

Lassan világszerte szitokszóvá válik a bank, a bankvezetők meg jobban teszik, ha inkognitóban merészkednek csak ki az utcára, villamossal járnak, munkaebédeiket főzelékbárokban tartják, vacsorájukat valamely szeretetszolgálat konyháján költik el. Na jó, nálunk még nem olyan drámai a helyzet, itt még nem ért tettleges támadás bankvezetői otthont, mint Skóciában, ahol azzal a felkiáltással verték be a Royal Bank of Scotland volt vezetője lakásának ablakát, hogy a gazdag bankvezérek még a válság közepette is luxusban élnek, miközben az átlagember nyomorog.

A gazdasági válságok mindig kiváló terepet nyújtottak a bűnbakképzésre. Hiszen amikor jól mennek a dolgok, könnyű mindenkit a keblünkre ölelni, de amikor szorul az egzisztenciális hurok, saját tehetetlenségünk terhén a legegyszerűbben más felelősök felmutatásával tudunk könnyíteni. Nem akarom beleártani magam a bűnbakképzés pszichológiájába, és arra sem veszem a bátorságot, hogy annak a mai válságban megmutatkozó - nem túl újszerű: az etnikai megnyilvánulásoktól a nemzetközi tőke elleni felbuzdulásokig terjedő - formáit elemezzem.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy minden úgy történt, ahogy húsz éve gondoltuk. Akkor még tele voltunk illúziókkal. Azt hittük, hogy ha zömében magántulajdonba kerül a gazdaság, és működését az állam politikavezérelt beavatkozásai helyett piacgazdasági szabályok bástyázzák körül, akkor hamar jobbra fordulhat az életünk. Azt hittük, hogy ha a gazdaságpolitikát a demokratikusan megválasztott parlamentnek felelős kormányok formálják majd az (egy)pártközpontnak felelős kormány helyett, akkor megszabadulhatunk a felelőtlen döntések következményeitől.