Bem József a budai parton

Hallom, amint Donald Tusk ünnepi beszédében kikiáltja, hogy Bem, ha élne, az ellenzéki tüntetőkkel lenne a budai parton és nem a hatalompártiakkal a másik oldalon. És akkor eszembe jut anyai ükanyám és ükapám megismerkedése 1849. február 10-én, amikor Bem csapatai győztek Piskinél és Alvincig kergették az osztrák sereget
 

„Szép napsütéses télidőben, énekelve, de rongyosan, de csatakosan érkezik gyalogszerrel a XI. zászlóalj” – írja nagyapám, Szentimrei Jenő az emlékirataiban. A zászlóaljban menetelt hadnagyként egy ifjú vásárhelyi joggyakornok, marosszéki fi, Medgyes Bálint ükapám Nyárádszentimréről. „Utánuk főbb tisztjei között lóháton a »kicsi Bém«. A zászlóalj felállást vesz a piacon, a Gondol Dániel-féle ház előtt. Ekkorra már Komáromy Orsika is átmerészkedett az elválhatatlan Pataky Klárival a Virtop patak túlsó oldaláról.” Látom, ahogy a hadnagy ott áll a sor előtt, s Komáromy Orsika a tömegben, szemüket Bemre függesztve. „Előbb a kicsi Bém mond valamit németül. Mellette minden szavát egy derék tiszt tolmácsolja. Olyan csengő hangon, hogy mindenki érthette a térségen. »Az öreg – azt mondja – megdicsért titeket, derék kolozsvári zászlóalj. Sokat vesztettetek, de aki a hazáért adta fiatal életét, az nem pusztult hiába. Mindenütt a tűz derekán állottatok, és az öreg elmondhatja rólatok, hogy amely szárnyán a tábornak ti álltatok, ott áll maga Mars is, győzelmi dicsőségben. Megérdemlitek, hogy a piski csata emlékezetére veres sapkát viseljetek ezentúl.«

Na erre olyan éljenzés tört ki, hogy az öreg Bémet kis híján levetette a ló, s a fiúk ott a sorban egymást ölelték, csókolták. Az öreg még int a nyeregből, hogy még mondani akar. Vinc lakosságának akar mondani, hogy ilyen szép számmal ide gyülekeztek. A derék tiszt – tán Czetz alezredes lehetett – megemelte a hangját: »Csak annyit mond az öregúr nektek, alvinci hazámfiai, hogy nézzetek ezekre a kopac álló fiúkra, és úgy tiszteljétek őket, mint a hazafiság magasztos példányait. Ti pedig hazám leányai, készítsetek nem hervadó babérból, de még inkább élő szívetekből koszorút a tizenegyedik zászlóalj számára. Náluk érdemesebbekre örökös hálátokat nem pazarolhatjátok.«”

Nem voltak ezek a fiúk csak két-három évvel idősebbek, mint te, mondom tizenhét éves unokámnak, és hadnagy ősöd is csak huszonkettő volt ekkor. Öccse, Mihályka, ki a zászlóalj egyik dobosa volt, épp csak betöltötte a tizennégyet.

„- Újból kitört az egetverő éljenzés – meséli évtizedekkel később Komáromy Orsika -, s egy kitűzül orcájú tisztecske odafordul a két kisasszonyhoz: - No, melyikük ad legalább egy csókot felpénznek, galambom? – A fehérnép csókja mostanság olcsó, de a mi becsületünk drága. Mi hőseink képét szívünkbe zárjuk. A hadnagyocska, mert az volt, komolyan mondta: - Én a kisasszony szívében igen-igen jól fogom magam érezni, akár élek, akár halok. És tisztességtudóan kezet csókolt.”

Így volt-e, nem-e, nem tudhatjuk, de nem lett volna ebből a találkozásból semmi, ha március végén be nem állít egy veres sapkás, ügyes főhadnagyocska. „Mi anyámmal s Juliska nénémmel valahonnan dughagymát szereztünk volt” – veszi föl a mesélés fonalát ükanyám - , azt szurkáltuk el a kertben éppen. »Megösmer a kisasszony?« - kérdezi egyenesen hozzám fordulva. Én összecsapom a sáros kezemet: »Uram, ne hagyj el! Csak nem kegyelmed az, Medgyes Bálint?« Az attiláját egészen telepreckeltem sárral.” Ükapám akkor már Bem törzsében szolgált utász főhadnagyként, s feladata volt, hogy a lerombolt portusi hidat helyreállítsa, azon vihessék át a szebeni nehézágyúkat Gyulafehérvár megostromlására. A három-négy nap épp csak elég volt a két fiatal ismerkedésére. Fehérvárt bevették, Medgyes Bálint ment tovább a sereggel.

És akkor bejöttek az oroszok. Nyár derekán meglett a csata Segesvárnál. A Sebes patakánál a szétfutó magyar sereg veressapkás hátvédje, a Szászsebes és Alvinc közti mezőn megütközött a cár csapataival. Hozták a hírt Vincre, hogy „innen is, onnan is rájuk omlott a kozák, s lóhátról, karddal, pikával szabdalni kezdték őket, s mintha köztük lett volna a védekezőknek az a fiatal tiszt úr is, aki Portusnál a hidat építette.” Akkor Komáromy Orsika a barátnőjével felkerekedett, hogy megkeresi az ő Bálintját. „A sebesi muszka Feldspitalban egy jóindulatú doktor, Orzsohovszkynak hívták, végigmutatta nekik a honvéd sebesülteket. Ott nem volt. A lányok erősködtek, hogy ők mennek a csatatérre. Élve vagy halva meg kell hogy találják. – Ott már azóta eltemették a halottakat – sajnálkozott a doktor. Szerencséjük volt, nem temették el valamennyit.” Közel a vízparthoz, a ciheresben találták meg. Csak a nyakán, egy vágott sebből ütemesen ki-kilükkenő vér mutatta, hogy van benne élet. Sikerült a kórházba vinni. Az orosz orvos derék ember volt: „- Na, ha ez megmarad, akkora gyertyát vigyenek, mint a karom, a radnai szűznek. – Nem vagyunk mi pápisták – rebegte Orsika. – De viszünk azt is, ha kell.”

Akkor levágták a ruhát Bálintról. „A nyakseb az semmi volt. De az egyik oldalán ment be valami szúrószerszám, és a másikon jött ki. A belső részeit lehetett látni.” Két hétig élt Bálint mellett Orsika az oroszok kórházában. „Akkor az ő embere egyszer csak megszólalt. De alig hebegve, mert a dagadt nyelv alig forgott a szájában. – Te mentettél meg… te mentettél meg…” Hazavitte Vincre és rejtegette 49 őszén s telén. Nagy titokban házasodtak össze. Egyik tanújuk Orzsohovszky orosz orvos volt, ki később feleségül vette Orsika barátnőjét, s rendelőt nyitott Alvincen. Ha Bálint meghal a szászsebesi mezőn, én nem írom e szöveget.

Amikor ükapám sebeiből lábadozott, 1849. december 22-én Fjodor Dosztojevszkij ott állt egy cölöphöz kötözve a szentpétervári Szemjonovszkij téren. Vele szemben a kivégző osztag. A halálra várt. A napfény megcsillant a fegyverek csövén. Ha kivégzik, sohasem olvassuk a Karamazov testvéreket, a Félkegyelműt, a Bűn és bűnhődést. Nem íródik meg az Ördögök, amelyből jobban megismerjük Putyint és társait, mint bármely mai írásból.

Haragudott-e ükapám s ükanyám az oroszokra? Azokra nem, „csak a fene cárra”! Gondolt-e haraggal géppuskás százados nagyapám azokra az oroszokra, akik tüdejét átlőtték a galíciai fronton?

Azokra nem, csak a mi császárunkra és királyunkra, akik a frontra küldték, s az orosz cárra, aki szembe küldte vele az ártatlan orosz katonákat. Gyűlölte-e apám azokat az oroszokat, akik tankjaikkal végig csörömpöltek Budapest utcáin 56-ban? Inkább sajnálta Ivánt és Szását, de annál inkább megvetette azokat, akik behívták őket. Nem gyűlölködni, de sohase feledni, hogy melyik oldalon kell állni. A világszabadságért életét Segesváron adó Petőfi Sándorén, a szászsebesi mezőn sebesülten fekvő Medgyes Bálintén, a hadakat vezérlő Bem Józsefén, vagy zsarnok hatalmakén.

Igaza van Donald Tusknak: a „kicsi Bém” a jó oldalon áll, ahogy mi, az ő oldalán.