Lengyel László: A rendszer ura a rendszer ellen – A vég kezdete 1.

A centrális erőtér véget ért. Az Orbán-rendszer intézményesen arra épült, hogy egypárti, ellenzék nélküli hatalmi mechanizmusa elfoglalja a politikai tér közepét, és kizárólag a peremre szorítva, ott is szoros ellenőrzéssel jelenhetnek meg az ellentétes erők. Azzal, hogy az elmúlt években az intézményes középpont helyébe Orbán a személyes autokráciáját állította, és mind a hazai, mind az európai politikai térben a jobbközépről, majd az illiberális jobb irányából a radikális szélsőjobb felé tolta el rendszere súlypontját, a rendszer egyensúlya felborult. 

 

A magyar tekintélyelvű, puha diktatúrás hagyomány Tisza Kálmántól Tisza Istvánon, Horthy Miklóson át Kádár Jánosig intézményes és nem személyes uralom volt. Ellenőrizetlen személyi önkényuralmat itt csak Szálasi Ferenc és Rákosi Mátyás gyakorolt. S Magyarország autokrata rendszereit többnyire a középre súlyozás jellemezte, szélsőségre csak a megtorlások vagy a végnapok idején törekedtek.

A mindenre és mindenkire kiterjedő személyes autokrácia külső korlátja, az Európai Unió megkésve ugyan szankcionálni kezdte a rendszert, csak épp a személyes autokratát, Orbánt nem. Ám a rendszer szerves válsága megkezdődött. Orbán személyes és intézményes rendszerének gravitációs, centripetális ereje jelentősen csökkent és megnövekedtek a politikai, gazdasági és társadalmi centrifugális erők. A következőkben négy centrifugális erőről szeretnék röviden írni. Az első és talán legfontosabb centrifugális erő, amely mind kívülről, mind belülről rombolja az orbáni politikai személyiséget és magát a rendszert, az maga Orbán Viktor. A második erő az őrségváltók pártot és kormányt, illetve önkormányzatokat vezető csapata, illetve az országos és helyi oligarchia. A harmadik az új ellenzék, Magyar Péter mozgalma. A negyedik a budapesti és nagyvárosi szociálliberális választók önkormányzati képviselete.

Saját rendszerének igazi ellenfele Orbán. Orbán személyes hatalomgépezete. Rendszerét a kezére igazította. Szükségállapot. Rendeleti kormányzás. Kard ki kard. Vágta. Fütyül mindenre és mindenkire. Ültél Putyin asztalánál? Nem. Akkor fogd be a szád. Beszéltél Hszi Csin-pinggel? Nem. Senki vagy. Voltál Mar-a-Lagóban Trump asztalánál? Ott sem. Akkor menj szépen vissza az egérlyukadba! Mindebből mi haszna az országnak? Ami jó Orbánnak, az jó a magyar nemzetnek? Jó, ha neki világhíre van, s mi a világ szégyene vagyunk? Jó, hogy ő meggazdagodott, és mi elszegényedtünk? A világjárvány, a háború, a gazdasági visszaesés és saját megistenülése, korlátlan hatalma és vagyonszerzése, illetve világpolitikai ambíciói óta a reálpolitikus Orbán nemcsak mértéket, de realitást is vesztett. Nem látja saját magától, óriásira növelt Énjétől a valóságot. Virtuális valóságot teremtett magának, illetve hűséges emberei egy képzelt világgal kedveskednek neki. Már nem tudja, hogy Magyarország és benne ő, valóságosan mekkora. Az ország problémái érdektelenné váltak számára. 1985-88 között Kádár is bolyongott saját labirintusában és roncsolta pártját és kormányát, konszolidációs életművét, de Kádár egyre idegesebb és kapkodóbb magatartását az öregkori leépülés mellett a helyzet megoldhatatlansága is okozta: a rendszer reformálhatatlanná vált, megérett az összeomlásra. Orbán improvizált húzásai sokkal inkább narcisztikus magabiztosságából erednek: a helyzet ugyan megoldhatatlan, de minden megoldható, csak akarni kell. A végén mindig eszébe jut egy mentő gondolat. A túlélés a veszélyes és csillapíthatatlan szenvedélye. Annyiszor jött már be tizenkilencre az új lap. Rendszere nem érdekli, nem érzi magáénak, megvan nélküle. Társadalma nem az övé; szavazzon és kussoljon. Megy előre.

Az elmúlt három évben mindent megtett, hogy az évek alatt felépített ellenálló, obstrukciós, vétópolitikai szerepet a végsőkig vigye Európában, hogy ne lehessen vele megalkudni, kompromisszumot kötni, csak kicselezni és megkerülni, megtörni és megalázni. Feltette tétjét a Kaczyński-párt győzelmére. Vesztett. Tétet tett a szélsőjobboldal európai parlamenti győzelmére. Vesztett. Belekötött Európa és a NATO intézményeibe. Vesztett. Politikus megbocsáthat. Intézmény sosem. Vezetők jönnek s mennek, az intézmények maradnak. És most még Orbán ellenségeit is megválasztották öt évre. Sikerült egyes számú közellenséggé válnia. Európa valamennyi hivatalában ki van téve a körözési képe. Vissza fognak vágni.

Rablóállamát elkezdte állambiztonsági állammá formálni. A biztos alap maradt – lopott, lop és lopni fog –, de a korábbi osztogató-fosztogató és lehengerlő propagandaállam már nem biztosítja számára a hatalom maximalizálásának öntudatát. Testére simuló erőszakszervezeteket és hadiállapot-szabályokat akar. Csakhogy a hadseregben és a titkosszolgálatoknál végrehajtott brutális átszervezések, emberkísérletek az önkényuralom legrosszabb pillanataiban teszik tehetetlenné és használhatatlanná e szervezeteket. Nem bízik senkiben. Nem avat be senkit semmibe. A „békemisszióról” kormánya, pártja épp úgy nem tudott, mint Európa. Mi közük hozzá. Az ágazatok, külön-külön, saját válságaikban összevissza mozognak, de leginkább gurulnak lefelé a lejtőn, kitéve a forráshiánynak és az összefüggéstelen parancsoknak. Szükséghelyzetek. A látványosan egyben tartott rendszer ugyanilyen látványosan megy szét. Hűség az államhoz? Milyen államhoz? Hol lesz ez az állam egy, két, három év múlva? Ágazathoz bizalom? Milyen ágazathoz? Hol lesz Pintér oktatási rendszere, Lázár vasútja, Szijjártó külügye – mi ezek jövője?

Nemcsak rendszerét, magát is eltorzította. Nézd a szemét! Szüntelen szerepet játszik az arc. Mozdulatlan és embertelen a szem. „A szeme fénytelen volt és savószínű” – írta Tocqueville Bonaparte Lajosról (III. Napóleonról) –, „mint a hajókajütök ablakába illesztett vastag tejüveg, amely átereszt némi fényt, de nem lehet átlátni rajta”. Emlékszel, ugye Malaparte Kaputt-jából arra a német tüzértisztre 1941-ből, aki azt mondja az orosz fiúnak, aki rájuk lőtt: – Az egyik szemem üvegből van. De nehéz megkülönböztetni az igazitól. Ha gondolkodás nélkül megmondod, melyik az üveg, elmehetsz, szabadon engedlek. – A bal – vágja rá a fiú. – Miből láttad meg? – Mert abban van még valami emberi.

A hazai színpadon Orbán hipnotikus képessége nem rendkívüli szónoki tehetségében vagy beleérző képességében rejlett, hanem koncentrált akaraterejében, amellyel bármikor képes volt hatalmába keríteni, elvarázsolni a magyar kollektív tudatalattit. Ez a látomásos, a téboly határán mozgó erő és magabiztosság, érzelmi hatásosságával működtette a varázslatot – megint egyszer újra kell olvasnia az őt megfigyelőknek Thomas Mann Mario és a varázslóját –, sikeresen is működött két évtizedig. Cipolla és közönsége ráébredtek, hogy ez a varázsló valami olyasmit tud, amit rajta kívül senki más. S valamikor 2010 táján, 46 évesen elgondolkodhatott azon, hogy élete hátralévő éveiben mennyit tud megvalósítani életprogramjából – kizárólagos politikai hatalmat akarok szerezni és megtartani, az ország leggazdagabb emberévé akarok lenni, európai, sőt világhírű befolyásos politikus leszek, elvarázslom nemcsak saját népemet, hanem a régió, Európa, sőt a világ népeit személyes varázsommal? –, és úgy döntött, hogy egész programját akarja és képes megvalósítani. Eddig is azzal kacérkodott, hogy mindent és mindenkit személyes vágyainak és érdekeinek rendel alá, nem országának, pártjának, politikai oldalának vagy történelmi hírnevének, a jövőnek. Evilági és kizárólagos jelenben megvalósuló, itt és most hatalmat, vagyont akart és akar. Nincs túlvilág, nincs történelem, csak én vagyok. Nem úgy szervezte se a pártját, se a kormányát, sőt, belső családi kamarilláját sem, hogy azok túléljék őt, hogy tartós intézmények legyenek, hogy kinevelődjenek benne utódai. Ellenkezőleg. Mindent úgy rakott össze, úgy ural, hogy nélküle ne működjön, hogy utóda ne születhessen. Éveken keresztül brutális és kifinomult eszközökkel alakította saját pótolhatatlanságának és nélkülözhetetlenségének tudatát és kollektív érzését a „ne hagyj el minket!” árvák sírásától, az örök fenyegetésig: „vagy én, vagy a káosz!”

Orbán legnagyobb ellenfele Orbán. A varázslón nap mint nap számon kérik a varázslatát. Kápráztass el minket! Hitesd el velünk a lehetetlent! A veszéllyel nem törődik, a válsághelyzetben nem veszti el a fejét, hanem kimondottan élvezi, utóvégre ez a másokat maga előtt küldő nemzet azért választotta, hogy mindenhez legyen mersze, vakmerőséget várnak tőle, nem megfontoltságot. Gyerünk, menj nekik! Alázd meg, akit mi meg akarunk alázni! És adj nekünk jutalmat: a mi kártyánkat mutasd fel! A mi galambunkat repítsd ki az üres európai kalapból! Megöregedett. Még fellép a régi trükkökkel, de egyre többet beszél és egyre kevesebbet mutat. A közönségnek elmagyarázza, hogy a galamb éppen most nem repül, ez az új trükk, de a közönség mégis a galambra kíváncsi. Hisz, mert hinni akar. A magamfajták e dolgokról értelmi és nem érzelmi súlyuk alapján ítélünk, nem értjük igazán meddig terjed a képzelet és a hit varázslata: látni akarják, amit nem látnak, hallani, amit nem hallanak. Mégis, nemcsak a nemzetközi porondon lepleződtek le öreges, százszor látott trükkjei, hanem a hazai cirkuszban is megkezdődött a lelepleződés. Az öreg Horthy és az öreg Kádár is hosszan haldokoltak politikailag a rendszerükkel együtt, de tőlük nem vártak varázslatot. Az öreg Orbántól várnak. És akkor bekövetkezett a legkellemetlenebb pillanat. Egy semmiházi, soha komolyan nem vett varázslótanonc feljött a színpadra és nemcsak új varázslatokat mutat be sikeresen, hanem leleplezi és gúnyolódik az öreg pocakos mágus teljesítményén: a vén Cipolla nem tesz mást veletek, mint becsap és kifoszt titeket! Mariók ébredjetek! Szabaduljatok meg a félelmetesnek látszó, valójában kisstílű álorcás szélhámostól!

„Csak az tud hódítani, aki zsákmányát jobban ismeri, mint a zsákmány önmagát” – írta Carl Schmitt. Így ismerte jobban zsákmány-népét Orbán Viktor egykor. Ám a zsákmány-nép elkezdi magát ismerni, míg a prédaleső Orbán egyre kevésbé. Nem érdeklik a gondjai. Nem foglalkoztatják a problémái.

Meddig lehet fenntartani egy rendszert, amelyet saját vezetője rombol?