Lengyel László: Kizökkent az idő

Társadalmak, nemzetek vezető politikai, gazdasági és szellemi elitje sokféleképpen reagálhat válságokra. Magára hagyják népüket, hogy magukat mentsék. A nép kegyét keresik, vágyait próbálják teljesíteni, hogy még mélyebbre hulljanak. Régi receptjeiket, orvosságaikat alkalmazzák új betegségekre. Játszmáik tétjeként egész országukat fölteszik. Szembenéznek a helyzettel, kibogozzák az okokat, hosszútávú terveket készítenek, amelyekhez közép- és rövidtávú megvalósítható megoldásokat rendelnek hozzá. Elvállalják a felelősséget, hogy ők születtek helyre tolni a kizökkent időt.

Válaszokat találni

A válságok – világjárvány, háború, klíma, energia, menekültek, infláció, társadalmi egyenlőtlenség – szorosan egymáshoz kapcsolódó láncolata, a globális, a regionális és a nemzetállami eltérő érdekeltség és érintettség szinte lehetetlenné teszi a különálló nemzetállami válságkezelést még a legnagyobb hatalmaknál, így Amerikánál és Kínánál is, nemhogy a kicsiny Magyarországnál. Válaszokat, méghozzá hosszútávú válaszokat nemcsak Európának és az Amerika vezérelte szélesebb értelemben vett Nyugatnak kell találnia, hanem valamilyen kiegyezésben Kínával és a szélesebb értelemben vett Déllel/Kelettel egy politikai, gazdasági, szellemi világelitnek is. Erre többé-kevésbé példa volt az 1945-ös megállapodás a világintézményekről és az univerzális szabályokról, majd az 1989-91-es hidegháború utáni univerzális rendszerkísérlet. A globális válság mutatja, hogy mennyire késlekedett a világ az új megállapodásokkal, intézményekkel és szabályokkal.

Ugyanakkor Magyarország egyre mélyülő válságát felerészben bizonyosan maga az évtized alatt létrehozott politikai-gazdasági rendszer, az elhibázott kül- és gazdaságpolitika okozza. 

A személyes autokrácián, egyeduralmon alapuló politikai rendszer, a magánmeggazdagodást célul tűző gazdasági szisztéma céljaiban és eszközeiben reform- és EU-ellenes. Ezért a válságra a rendszerszerű válasz az improvizált önkény, a központosítás központosítása, illetve a fejvesztett kapkodás és a társadalom magára hagyása.

Kockavetés: a tét Magyarország

Egy játékos személyes egyeduralma alatt élünk. Orbán Viktor vakmerőn és szenvedélyesen kockázik. Életeleme.

Szereti hinni magáról, hogy tökéletes időzítő: „perfect spy o’ th’ time” (az idő tökéletes kéme), ahogy a Macbethben mondják. Képtelen abbahagyni. Sikerült olyan rendszert létrehoznia, ahol minden a személyes kapcsolaton, méghozzá a hozzá fűződő személyes kapcsolaton múlik. Intézmény, cím, rang nem érdekes, ezeket ő találja ki, csak a testközeli találkozásnak, gesztusnak, szónak van jelentősége. A hozzád intézett félmondat, a vállra tett kéz, vagy csak a Főnök körében való jelenlét, rang, kegy – semmi más nem számít. Nemzet, állam, párt, intézményrendszer, csak annyiban fontos, hogy személyesen mind ezek fölött áll. Szidhatod, bírálhatod a magyarokat, az államot, a Fideszt, a kormányt. Egyetlen szentség van, aki bírálhatatlan, mert tévedhetetlen, akihez halálig hűnek kell lenned: Orbán Viktor. „Hallom, ez az ember hűséges fia Ausztriának (ein Patriot für Österreich)” – mondta Ferenc császár Metternichnek –, „de a kérdés az, hogy irántam is az-e (ein Patriot für mich)”.

A feladat régóta az Orbán-hit fenntartása. 

A valóság megoldhatatlan kérdéseinek képzeletbeli orbáni megoldása. A hitfenntartók az Orbán-körüli kamarilla tagjai, akiknek sokszorosan nehéz feladat jut. Úgy kell képzeletbeli propagandamegoldásokat kitalálniuk, hogy Orbán nem avatja be őket terveibe, cikkcakkos döntéseibe, hogy összhangba kell hozniuk az egyszemélyes állam- és egyházfő aznapi kinyilatkoztatását a hívők várakozásaival. S ahogy a göbbelsi propaganda-kábítószer a mozgástér szűkülésével több feladatot kapott, a rogáni drogból is egyre nagyobb adagokat kell beadni, sőt, önmaguknak is bevenni és a Főnökkel is bevetetni. Egyre nehezebb egy kapcsolati világrendszerben elhitetni egy olyan vezér nagyságát, akihez itthon mindenki a kapcsolatot keresi, de a világban senki. Mit tegyenek egy olyan megrögzött játékossal, akinek mindene a nemzetközi játék, ám nem engedik a nemzetközi asztalhoz? Aki hozzászokott mások megalázásához és most őt alázzák?

És eljött a rendszer egészét, az egyeduralkodó sorsát meghatározó valóságdöntések ideje a virtuális mesejáték helyett. A hűséges szolgák nem képesek meglelni a kiutat az infláció, az eladósodás, a recesszió együtteséből. A brutális megszorítás, a rezsiemelés, az állami nem-fizetés nem hozott eredményt. A mesejáték első felvonására volt elképzelés: hitessük el mindenkivel, magunkkal is, hogy a válság a kormánynak, s főleg Orbánnak kedvez, mert benne látja a nép az egyetlen megmentőt. Csakhogy a második felvonásnál tartunk, jön a hideg és sötét tél. Európai pénzhez legjobb esetben is 2023 áprilisában jutunk. Tovább nő az infláció, romlik a fizetési mérleg, ki kell menni a rideg, szélfútta piacokra rémes feltételű hiteleket fölvenni. A magyar fő- és alkutyáknak szemernyi személyes hitelük sincs. Újabb megszorító csomagot kell csinálni. Ehhez új mese kell. A külön-utas, oroszbarát politikáért drágán fizetünk. Brüsszel – az EU és a NATO együttes jelképe – még csak felmordult, de egy hosszú válságban elegendő, ha izolál. Moszkva pedig az utolsó csatlósát megillető, sarki kéregetővé aláz.

Őrségváltó centralisták

A személyes önkényuralomnak mindenkori természetes versenytársa az intézményes autokrácia, a központosított pártállam vagy nemzetállam vezette társadalom és gazdaság. A tízes évek közepétől megjelent lehetséges alternatívaként a Lázár-féle erős és szuverén nemzetállam, amely egy állam-vezérelt modernizációt és európai felzárkózást tűz célul. Nincs személyes önkény, de vannak erős állami gépezetek, nincs királyi birtok és államnemesség, de van államkapitalizmus, nincs kultúrharc és mesejáték, de van állami ellenőrzés és fegyelmezés, nincsenek súlyok és ellensúlyok, helyi autonómia, de van adminisztrátori rendszer és tárgyalás az erős társadalmi csoportokkal. Nincs „Kelet emelkedése, Nyugat hanyatlása”, orosz és kínai álompolitika, de van realista és pragmatikus, Németország érdekkörébe tartozó, európai integrációs politika. Ideológia nélküli, cinikus pragmatizmus.

Orbán – akár Putyin, Erdoğan és Hszi Csinping – a személyes egyeduralom, a hit- és mesevilág mellett döntött, egyszerű végrehajtóvá degradálta a központi és helyi igazgatást.

Ám ettől még a központosító állami rendszer kihívása fennmaradt, minél kevésbé felelt meg a tízes évek végétől a rendszer a kormányzóképesség, majd a válságkezelő képesség feltételeinek. A nagy vezető elveszítette fontos monopóliumát, hogy csak ő tárgyalhat az ország nevében. Mára akadályává vált a tárgyalásoknak. Lázár János és a közigazgatók ifjú csapata – ahogy Pintér Sándor és a régi csapat – ma még néma szemrehányás, de holnap felteszik a kérdést: ki fog itt kormányozni végre? Ki és hogyan szerzi vissza Magyarország nemzetközi hitelét? Mikor lesznek itt egyértelmű feladat- és hatáskörök? Mikor lesz az igazgatás számára világos döntési rendszer? Mikor látszanak végre stratégiai összefüggő tervek, legalább A-terv, ha már nincs B-terv? S végül, mikor s ki alakítja ki a válságból való kiút megvalósítható programját?

A Rogán-Szijjártó-féle csapatoknak az utolsó percig ki kell tartaniuk uruk mellett, de Lázár és csapata nem öngyilkos alakulat. Nem akarnak rendszert, de annál inkább őrséget váltani. Hisznek egy adminisztrátori rendszerben, mint megoldásban. 1848 előtt, majd 1989 előtt is először az őrségváltó adminisztrátori rendszer látszott megoldásnak. A Berija-Malenkov csatát nem láttam, de eredményét ismerem, a Berecz-Grósz háborút viszont Kádár örökéért, mi idősebbek, átélhettük. Az ilyen háború jellemzője, hogy akkor is van, ha nincs. A paranoia általános légkörében, ahol az utódlás élet-halál kérdéssé válik, ahol mindenki mindenkire gyanakszik és áskálódik, bekövetkezik a mindenki harca mindenki ellen. És csak a hegyen ülő nagyúr reméli, hogy e háborút ő vezérli, hogy az egymásra uszítottak, amikor hozzá futnak a másikat feljelenteni, képtelenek lesznek helyét megkérdőjelezni.

A magyar világ szomorúan abszurd. „Kedvemre való véletlennek érzem magyarságomat. Végül is elégedetten vagyok otthon az abszurditásban.” – írta Mészöly Miklós 1983-ban.