Barry Eichengreen a nemzetközi valutaháború megelőzéséről

Barry Eichengreen professzor a 2010-es év valuta-háborúiról írt. The National Interest, December 16, 2010 2010. októberében a brazil pénzügyminiszter arról panaszkodott , hogy az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Svájc, Japán egyaránt a valutáik gyengítésével próbál export-előnyre szert tenni. Ezek nyilvánvalóan nem valósulhatnak meg egyszerre. Felmerül tehát a kérdés, vajon egy zéró-összegű játékkal van dolgunk. Ezen felül nem is képes minden szereplő egyoldalúan gyengíteni a valutáját. Mindez ráadásul a feltörekvő piacok rovására történik. Ezekben az országokban a kormányoknak meg kell majd valahogy állítani a forró tőke beáramlását. Ehhez a beáramló tőke megadóztatásán túl a központi bankoknak is be kell avatkozniuk a devizapiacokon. Amikor novemberben az amerikai FED a második QE mellett döntött, ez a fajta kritika egyértelműen ellene irányult.A dollár további gyengülése még nehezebbé teszi Japán és Európa számára a kilábalást. Ha ezek után az Egyesült Államok és Kína között gazdasági háború törne ki, az egész világgazdaság látja majd kárát. A professzor szerint a probléma gyökereit Bretton Woods-nál kell keresni. Ekkor a 44 aláíró tagállam megegyezett, a harmincas évek gazdasági nacionalizmusát és protekciomizmusát mindenáron el kell kerülni. A kötött árfolyam-rendszerrel sikerrel elejét vették a destabilizáló tőkemozgásoknak és létrehozták az IMF-et. Egy hiba azonban maradt. Nem építettek be olyan mechanizmust, amely egy aránytalanul felhalmozó országot, esetünkben például Kínát meg tudná akadályozni a nemzetközi rendszer destabilizálását. John Maynard Keynes javaslata alapján ezt egy Clearing Union keretében intézték volna. Ez azonban Eichenberg professzor szerint akkoriban elsősorban az Egyesült Államok számára jelentett volna korlátokat, mivel akkoriban ez volt a világ legstabilabb egyenlegével rendelkező hatalom. Az irónai az, hogy 60 évvel később ennek a mechanizmusnak a hiánya gyengítette meg az Egyesült Államokat. Már a hatvanas években kritikák érték a világpénz kibocsátásának privilégiumáért az Egyesült Államokat. Ez ugyanis hatalmas életszínvonalat jelentett Amerikának. Ezen felül még az amerikai költekezés, a vietmani háború és szociális költekezés is szerepet játszott. Az amerikai infláció feltette a pontot az i-re. Az aranydeviza-rendszer 1973-ban megszűnt és a dollár levették az arany-alapról. A fejlődő országok ennek ellenére folytatták a dollárhoz kötött árfolyampolitikájukat, sok nehézség árán. A kezdeti problémák után kialakult az a rendszer, amit Bretton Woods II-nek hívtunk és olcsó forrásokat jelentett az Egyesült Államok számára. 2008-ra a már ismert globális egyensúlytalanságok kialakulásához vezetett. Amikor a pánik kitört, a paradoxon az volt, hogy még mindig a dollár volt a legbiztonságosabb menedék, ezért erősödni kezdett. Amitma a valutaháborúként emlegetnek, azok Bretton Woods II utolsó napjai. Amerika nem töltheti be örökké a bégső fogyasztó szerepét (consumer of last resort). Exportálnia kell majd, különben sosem kezdődik meg a várt fellendülés. A 2009-es stimulus ezt halasztotta el. Úgy kell elérni, hogy az amerikai export olcsóbb legyen, hogy közben a hazai piacon nem érzékelhető a defláció, mert az japán-típusú elveszett évtizedhez vezetne. Ezért a FED a QE2 mellett döntött. Az alacsony kamatszint miatt azonban beindult a dollár carry trade. A feltörekvő piacok tehát saját politikájukkal találták szembe magukat és agyenge dollár miati tőkebeáramlással kell most megküzdeniük. Innen a brazil aggodalmak. Kína beavatkozik a devizapiacokon és a banki hitelfolyósítás korlátozásán keresztül próbálja letörni az inflációt. Brazília megháromszorozta a bejövő tőke adóját, de Taivan, Indonézia és Thaiföld is beavatkozott. Ezek azonban nem tökéletes védelmi rendszerek. Mindeközben a QE2 Amerikában sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így a politikai elit bűnbakot keres. Ezt pedig Kínában fogja megtalálni. Mi a teendő? Egy bizonyos, Amerika nem emelhet most kamatot. Egy depresszió az egész világot érintené. Eközben a fejlődő országok nem tudnak lecsatlakozni a dollárról - az ottani növekedés hiányát tehát ők is megérzik majd. Az árfolyamok és a tőkemozgás manipulálása csak elodázni tudja az elszámolást. Az is téves lépés lenne, hogy egy új globális átváltási rendszert hozzunk létre, hiszen a kamatszintek kiegyenlítése és a monetáris együttműködés nem lehetséges, a gazdaságok különböző állapota ezt nem teszi lehetővé, anélkül pedig a tőke azonnal a magasabb szintek felé áramlik. Az egyetlen megvalósítható útnakaz tűnik, hogy a feltörekvő gazdaságok elfogadják az exportelőnyük elvesztését - infláció vagy a valutáik erősődése követné a lépést. A tapasztalatok szerint az infláció sokkal rombolóbb a társadalomra nézve. A valuta erősődése legalább egyszerre hat minden állampolgárra, nem úgy, mint az infláció. A valutakontroll egy mindenre kiterjedő export-támogatási forma. Fel lehetne váltani célzott támogatásokkal inkább - miközben a valuta megerősödik. Ezeknek pedig a tudásexport-ágazatokra kellene koncentrálnia. A szerző véleménye szerint azok a lobbik, amelyek például Kínában a kevésbé produktív exportágazatok érdekében az alacsonyan tartott valuta mellett lobbiznak, igazáól kárt tesznek a fejlődőképesebb ágazatoknak és megbénítják a kormányt. Az Egyesült Államoknak ezért érdemessé kell tenni a fejlődő országok számára az átállást. A WTO jelenleg tiltja a szelektív export-támogatást. De ha az alternatíva az összes export egyforma támogatása, ez még mindig a jobbik megoldás. Ezeknek az országoknak a másik aggodalma, hogy Amerika elinflálja nemzetközi adósságát. Ezeknek az aggodalmaknak az USA csak úgy tudja útját állni, ha stabil alapokra helyezi a szociális ellátórendszereit és kiegyensúlyozza a költségvetését. A professzor szerint ezzel a kölcsönös engedménnyel még mindkét fél jól is járna.