Berend T. Iván: Európa átalakulása két válság között (1973-85 és 2008-10)

A második világháború utáni fellendülés a keynesi gazdaságpolitika jegyében egészen 1973-ig törtetlen volt:

• Precedens nélkül való ilyen hosszú növekedés, ráadásul fluktuációktól is mentes volt.
• Nyugat-Európában évi átlag 4% körül egy főre számítva
• Európa jövedelme 25 év alatt 2,5-szeresére nőtt
• A gazdasági modernizáció és a szolgáltatási forradalom jegyében az agrárfoglalkoztatás 20% körüli arányról 8%-ra csökkent a 70-es évekre.
• Mindeközben a jóléti állam is kiépült és a jóléti kiadások 50%-ára emelkedtek az állam költségein belül

Mindez természetesen magával vonta a gazdaság ciklikusságának végéről, a ?történelem" végéről szóló fejtegetéseket.

A 60-as évek óta azonban a gazdaságon a túlfűtöttség jegyei mutatkoztak:

• Csak 1972-73 között a nyugat-európai ipari termelés 10%-kal nőtt
• Mindez magával vonta a nyersanyagárak 60% körüli emelkedését
• Németország ebben az időszakban például 7% körüli inflációval küzdött
• A teljes foglalkoztatottság ugyanis erős ipari szakszervezeteket jelentett, amelyek követeléseikkel sikeresen beindították a bérinflációt.
• A bér-ár spirál beindult

Az ipar strukturális elévülése és a Kondratyeff-ciklusok

Az olajár-robbanás tehát nem volt az oka a válságnak, csupán kirobbantotta azt. A folyamatok mélyén ugyanis már régen kimutatható volt a strukturális válság.

A Schumpeter-féle strukturális válság volt a valódi ok, amelyre 1922-ben Kondratyeff szintén rámutatott. Ő úgy fogalmazott, hogy a nagy, 50-60 éves ciklusokat (egyebek között) a technológiai elévülés, a gazdaság szerkezetének megújulási szükséglete okozza. A ciklus végére a technológia annyival az iparágak előtt jár már, hogy a régi technológiai ágazatok elsorvadásra, a gazdaság pedig strukturális átalakításra van ítélve. Ez pedig 20-25 év stagnálással jár, amelynek során az új húzóágazatok ki tudnak alakulni.

Nyugat-Európa a válság nyomán kétszámjegyű inflációval és 12% körüli munkanélküliséggel szembesült - először a világháború óta. Ebben pedig az olajár szerepe jelentéktelen volt.

A 70-es évek elején a brit, belga és francia széntermelés közel 40%-kal esett vissza. A textilipar a felére esett, míg az acélipar munkásainak 60%-át volt kénytelen elbocsátani.

Szinte szimbolikus, hogy 1974-ben építették meg az első személyi számítógépet. (A 40-es években a technológia gyökere a német kódok megfejtésére irányuló igyekezetből eredt. De hasonlóképp a repülőgépgyártás, a rakéta- és a nukleáris technológiák is a háborús fejlesztések során kerültek felszínre.)

1985-ig tartott azonban, míg az informatika, mint iparág kiépült - és a stagnálás véget ért.

Kettős válság

A gazdasági túlfűtöttség mellett azonban más terülteken is átalakulás zajlott, elég 1968-at említeni.

A szociális válság a párizsi diáklázadásokkal kezdődött, általános munkássztrájkokkal folytatódott és a szélsőbaloldali terrorizmus, politikai merényletek sorozatában mutatkozott meg egészen 1977-ig. A diákoknak elegük volt a szüleik generációjának önáltatásaiból, a háborús elhallgatásokból, de a korszakra oly jellemző fogyasztási mánia is taszította őket. Mindez egybeesett a fogamzásgátló tabletták közismert elterjedésével. Minden együtt volt egy nagy átalakuláshoz.

Európa átalakulása

Ebben a tekintetben 3 Európáról beszélhetünk:

1. A fejlett és gazdag nyugat, amely a 60-as évekre veszítette el gyarmatai maradékát is.
2. A politikai páriaként különböző autokratikus rendszerekben létező Dél-Európa
3. A szovjet blokk országai

A szovjet blokk is elindult lefelé a lejtőn 1973 után, mégpedig sokkal meredekebben, mint a nyugati országok. 1945 és 73 között évi átlag 3,9%-kal növekedtek, az 1973-at követő 20 évben azonban mínusz 0,8% volt az éves átlag zsugorodás.

A világháború után ugyan sikeres volt a korábbi agrár országok iparosítása a maga módján, de ezek az országok technikailag már nem voltak képesek lépést tartani az átalakulással. Iparuk korszerűtlenné, elavulttá vált, míg a nyugati világ képes volt a megújulásra.

Minden szocialista ?vívmány" veszélybe került tehát. Ezt pedig hatalmas kölcsönök felvételével próbálták palástolni. Ebben a 20 évben 6-ról 100 milliárd dollárra emelkedett a blokk adósság-állománya, amit ezek az országok gyakorlatilag feléltek befektetés helyett. Magyarország például a felvett 20 milliárdból mindössze 4-et ruházott be, a többi ellátórendszerei és a mesterségesen fenntartott teljes foglalkoztatottság illúziójának fenntartására fordította.

A válság nyomán előbb Dél-Európa, majd a keleti blokk is megszűnt önálló blokk lenni és felvételért folyamodtak az Európai Unióba. (Nem véletlen, inkább szimbolikus, hogy az Unió első bővítése éppen 1973-ra esett.)

Globalizáció

Ugyanebben az időben zajlott a globalizáció folyamata is. Ennek a több országban is működő cégek a főszereplői. Míg 1973-ban 7000 ilyen volt, ma mintegy 50000-rel lehet számolni. Az ipari termelés 75%-a ezeknél a vállalatoknál összpontosul.

A nemzetközi kereskedelem is fellendült. 1973-ban 1,7 trillió dollárról 6 trillióra nőtt 2000-re.

A nemzeteken átívelő tőkebefektetés mértéke négyszer gyorsabban nőtt, mint a kereskedelem.

A pénzügyi tranzakciók (hot money) volumene pedig ennél is gyorsabban, az 1973-as napi 15 milliárdról 2000-re 13 trillió dollárra emelkedett. Ez 50-szer gyorsabb volt, mint a nemzetközi kereskedelem bővülése ugyanezen idő alatt és a világ GDP-jének 2,5-szeresét teszi ki.

Politikai és kulturális átalakulás

1973-ig Keynes korszakalkotó gondolatai mutatták az irányt a gazdaságpolitikában, vagyis az állami beruházások (akár értelmetlenek is) arra voltak hivatottak, hogy a munkaerőt foglalkoztassák. (Keynes enyhén sarkított hasonlatával élve, az is jó, ha a munkások készpénzt töltenek palackokba és azokat elássák, csak csináljanak valamit.) A keresletet tehát az állam generálta, és ez mindegy, hogy miből állt, a technológiai fejlődéstől teljesen függetlenül.

Az átalakulással együtt ez is megváltozott.

Ekkorra már a vállaltok mintegy 50%-ára rúgott az állami szerepvállalás, amely a 73 utáni, korábban elképzelhetetlen stagflációt okozta. Erre nem volt többé gyógyír a keynes-i állami megrendelés, hiszen a keynes-i logika nem engedte meg, hogy inflációs politika mellett elképzelhető stagnálás is. Az infláció addig mindig képes volt tovább növelni a gazdaságot.

Az osztrák (Chicago) iskola

Az Adam Smith gondolataira építő kínálati közgazdaságtan (supply-side economics) nyert teret, amely zászlajára tűzte a gazdaság racionalizálását és az állam gazdasági szerepének csökkentését. Ennek jegyében privatizálni kezdtek, előbb a brit Margaret Thatcher, majd némi vonakodás után a franciák is.

Szintén jelképes, hogy 1974-ben és 76-ban Milton Friedman illetve Friedrich A. Hayek kapta meg a közgazdasági Nobel-díjat. A neoliberális iskola viszatért Adam Smith eredeti meglátásaihoz - és sarkította azokat. Friedman egyebek között javasolta az egykulcsos adózást (16%-on) is.

Általánosságban jellemző volt az adócsökkentés és azzal egy időben az állami ellátórendszerek csökkentése illetve a dereguláció. Szóhasználatuk szerint a jóléti intézmények olynok, mintha az állam rendőrt küldene, hogy elvegye a pénzt az állampolgár kezéből, amelyet az jobban el tudna költeni - egy feltételezés, amiben Keynes soha nem hitt. George Soros szavaival élve ez az új berendezkedés a pénzügyi tőkét ültette a sofőrülésbe.

Keynes mindig is fenntartásokkal kezelte a tőzsdei meggazdagodást. A létrejövő hedge fundok (fedezeti alapok) számára olyanok voltak, mint a kaszinó, amely az ügyfél nyereségéből százalékot kér, míg a veszteségeiért nem vállal felelősséget.

Ráadásul az államilag is propagált olcsó hitelezés - bár fellendítette a gazdaságot - követhetetlenné tette a hitelek útját a jelzálog-kölcsönök értékpapírosítása révén.

A jóléti intézményeket azonban nem lehetett leépíteni. Így az egyenlet két oldalából csak azt sikerült megvalósítani (adócsökkentés), amely népszerű volt. A politika és a politikai választások logikája következtében azonban a szerzett jogok népszerűtlen megkurtítása hatalmas ellenállásba ütközött. Az állam tehát csak egy irányban volt képes haladni.

Neoliberális és neokonzervatív

A neoliberálisokon kívül ekkor alakult ki a neokonzervatív politika is. Nem lett széles körű irányzat, de befolyása később igen nagyra nőtt. Ennek elemei:

• Visszatérés a patriarchális családmodellhez
• Rendpártiság
• Vallás, mint morális iránytű alkalmazása
• Nacionalizmus, ?értékek" védelme

A neokonzervativizmus bázisa a gyors középosztályosodás volt. A white collars, vagyis fehérgalléros dolgozók aránya ekkorra elérte a 70%-ot a foglalkoztatottságon belül. Ezek a rétegek pedig nem a maguknál gazdagabbakban látták az ellenséget, mert magukat is annak tekintették a jövőben. Az alsóbb osztályok képviselői, például ipari munkások is jövőbeni középosztály-beliként tekintettek magukra, az ellenségkép pedig, ha volt olyan, a bevándorló munkásokra vetült.

Filozófia

A relativizmus, Foucault, az abszolút igazság hiánya nagy hatást tettek erre a nemzedékre. Tagadták nemcsak azt, hogy a világ objektíven megismerhető, de azt is, hogy állami eszközökkel és beavatkozással javítható - társadalmi kérdésekben ?felvilágosodás-ellenesek" voltak, vagyis tagadták, hogy a felvilágosodás állami beavatkozás útján is létrejöhet.

Fukuyama azóta elhíresült írása a történelem végéről jól kifelezi ezt a mentalitást. A könyv az úgynevezett ?liberális demokráciák" elterjedésében látja az ?ideológiai fejlődés végpontját", mindezt pedig hegeliánus alapokon mondja el.

Pártok és választások

Az ideológiai és osztálypártok szerepe értelemszerűen elmosódik, miután az osztály-identitások is elhalványulnak és homályossá válnak. A brit Labour, a német szociáldemokrata párt egyaránt komoly sebet kap, hiszen az osztályidentitása még a szociológiailag a munkásosztály tagjának tekintett választónak sem feltétlenül azonos a besorolásával. Ennek következtében ezek a pártok elkezdenek a centrum felé nyitni, majd felveszik a gazdaságpolitikai jobboldali vonalat.

Ezzel egy időben a választás morális kötelezettségből lehetőséggé alakul át, ami jól látszik a csökkenő választási részvételen.

Az időszak nyertesei a regionális pártok, amelyek például az Európai Unió nemzetek felettiségével egy időben kapnak szerepet. Az ideológiai és osztály-identitással szemben a regionális identitás felerősödik, ennek folyamatát legjobban az olasz kereszténydemokrata és egyéb pártok hanyatlása és az Északi Liga és egyéb regionális pártok előretörése mutatja.

A regionális pártok ugyanakkor felhívják a figyelmet a dezintegráció folyamatára. Jugoszlávia és Csehszlovákia korai példái ennek, de érdemes Belgiumra, Skóciára vagy Spanyolországra is gondolni. Az EU-n belül egy identitás sem lehet túl kicsi ahhoz, hogy fennmaradjon.

A jobboldali politikai populizmus is teret nyer, elég Berlusconira gondolni. Ezen pártok közös jellemzője valamely régi, karizmatikus vezetőre való nosztalgikus visszatekintés, amely vezető gyakran meglehetősen negatív elbírálás alá esik történelmileg.

Bevándorlók - az új ?underclass"

Ha pedig populista párt van, az ellenséget keres magának, ez pedig a bevándorlókat jelenti. Nyugat-Európában mintegy 10%-ra tehető a bevándorlók aránya a munkaerő-piacon, amely Svájcban például 25%-ra is felkúszik - igaz ugyan, hogy ott rotációban váltakoznak ezek a bevándorlók. Ezek a jobboldali populista pártoknak olykor komoly sikereket eredményeznek, elég csak Haiderre vagy Le Pen-re gondolni.

A bevándorlók alkotják az új legalsó réteget. Közös bennük:

• A befogadó országétól eltérő kultúra
• Gyakran látható különbözőség
• Magas munkanélküliségi mutatók
• Magas a bűnözés aránya

Ezeknek a pártoknak a jelenleg átalakuló Európában is nagy sikerük van.

Európa válasza a globalizációra két irányú

1. Erősebb integráció (tőke, munkaerő szabad vándorlása, közös piac és valuta)
2. Expanzió (újabb tagok felvétele az áhított hatalmas belső piac létrehozásához)

Miét vesz fel az EU ingatag, instabil országokat soraiba?

1. Az európai béke megteremtése érdekében (balkáni helyzet)
2. 100 milliós közös piac, olcsó munkaerő és hatalmas felvevőpiac az újonnan csatlakozott országokban

Az újonnan csatlakozott kelet-európai országokban az átlagbérek a csatlakozáskor nagyjából 7%-a voltak a nyugat-európai átlagnak. (Szlovákoknál 6 dollár az autóipari munkásnak, míg Németországban ugyanez 40 dollár)

A 2008-as válság

Ez egy újabb pénzügyi válság, újabb korszakváltást jelent a követendő gazdaságpolitikában.

A válság egyik oka a felelőtlen hitelezés, bár ez nem volt mindig ellenére az állami szereplőknek, elég az Egyesült Államokra gondolni. Ausztria esetében a bankok kelet-európai kitettsége a GDP megdöbbentő 80%-át is elérhette. Ez azt is jelenti, hogy az állam már nem képes kimenteni a bajba került óriásokat.

Az érme másik oldala a felelőtlen állami hitelfelvétel, erre a görög példa mutat rá élesen, ahol a szociális ellátórendszerek kiépítésére költötték a GDP mintegy 150%-át kitevő államadósságot, mindezt a közös valutából származó alacsony kamatfeltételek mellett. A fiskális unió ugyanis nem követte a monetáris uniót.

A világ ezáltal visszatérőben van a keynesianizmushoz. A stimulusnak, vagyis az állami pénzekkel való gazdaságélénkítésnek ezúttal azonban már komoly korlátai vannak - elég a demográfiai adatokra tekinteni. Mindazonáltal reguláció tekintetében újból elővehetik Keynes gondolatait és az önszabályozó piac illúziója helyére egy regulált piacgazdasághoz térhetünk vissza.

Bíztató jel, hogy az ötödik Kondratyeff-ciklus számítások szerint 2015-20-ban érhet véget (addig stagnálás van kilátásban), feltéve hogy sikerül megtalálni az új korszak iparágát és oda vándorolnak az erőforrások. Jelenleg a kutatás-fejlesztésbe szeretnének erőforrásokat átcsoportosítani (GDP 3%-a az EU irányelve a K+F költségvetésekre a tagállamokban), de az nem számít önálló iparágnak.

Szintén bíztató precedens, hogy az Európai Unió pedig eddig mindig válságok miatt lépett előbbre az integrációban, az esetben is történhet ugyanaz.

Berend T. Iván előadása 2010. június 8. MTA