Cikk

A szociális támogatások elosztásának egyik alapvető döntése a jogosultság kritériumainak kijelölése, ami egyben meghatározza az érintettek körének nagyságát és ezzel együtt a közösségi ráfordítások mértékét is. Ezek az ismérvek nemcsak elméletileg sokfélék, hanem a magyar gyakorlat is változatos módszereket használ egymással párhuzamosan. A tanulmány e megközelítések fontosabb, elvileg lehetséges és ma alkalmazott típusait tekinti át elsősorban a Központi Statiszikai Hivatal és a Tárki publikus adatai alapján. Az elemzés fő kérdése az, hogy hány ember (háztartás) támogatási igényével kell számolni az egyes kritériumok alkalmazásakor, vagyis milyen szorzószámok rendelhetők a makrogazdasági kiadásokat megszabó különféle politikai elhatározásokhoz, mérlegelve az egyes megközelítések előnyeit és hátrányait.

Esély 17. évfolyam 4. szám, 2006. július 3-20. oldal Tovább»​​​​​​​

Az uniós csatlakozás legtöbbet emlegetett és sokak által legfontosabbnak tartott eleme a közösségi támogatások megszerzése és szétosztása. Vajon lényegében másfajta természetű támogatás-e az, amit Magyarország az Európai Uniótól kap, mint amit eddig állami támogatásnak neveztünk? Vagy az uniós támogatás a hazai redisztribúció részelemévé válik, befolyásolva a hagyományos gazdaságon belüli újraelosztás mértékét és módját? A kezdeti, még csak részleges tapasztalatok arra utalnak, hogy éles fordulat helyett inkább az arányok eltolódásáról beszélhetünk. A gazdaságba beáramló pótlólagos forrás egyelőre kicsi, de az uniós támogatás és a társfinanszírozási kötelezettség nem váltotta ki a korábbi újraelosztást, hanem részben mellé sorakozott fel. Így a gazdaságon belüli redisztribúció a csatlakozás után valószínűleg kis mértékben nőtt, annak ellenére, hogy a strukturális alapoknak csak mintegy harmadát kapták közvetlenül a vállalkozások, a többi non-profit szervezeteknek és az elosztást irányító államigazgatásnak jutott. Jelentős maradt ? nem kizárt, hogy emelkedett - az egyedi-államapparátusi döntések súlya is, a pályázati rendszer korántsem nem vált kizárólagossá.

Külgazdaság 2006. június, 8-30. oldal Tovább»​​​​​​​

Az 1990-es években uralkodó általános felfogás szerint a közép-kelet európai gazdasági rendszerváltás egyik sarokköve a magántulajdon kiterjesztése, ezen belül az állami vagyon magánkézbe adása. Ezért az elmúlt években a szakirodalom és a politika is főként ahhoz keresett érveket, hogy miért célszerű privatizálni az állami cégeket. A végjáték, a maradék vagyon eladása és esetenként a sikertelen ügyletek korrekciója ismét a politikai viták kereszttüzébe állította a privatizáció kezdetétől vitatott elméleti alapkérdéseket. Fontos-e egyáltalán a tulajdonos kiléte? Mi indokolhatja az állami tulajdon fenntartását-kiterjesztését? Működhet-e az állam jobb tulajdonosként piacgazdasági feltételek között, mint tervgazdasági elődje? Az elméletek érvényessége most, a piacgazdasági átalakulás közel másfél évtizedes tapasztalatainak birtokában a gyakorlat alapján is tesztelhető.

Közgazdasági Szemle 2005. január, 1-23. oldal Tovább»​​​​​​​

?Viszik az állami vagyonomat!? ? írta Köllő János 1990-ben. Akkor az újonnan alakult pártok a spontán privatizáció leállítását követelték, az idézet szerint azért, hogy a köztulajdon feletti rendelkezést fenntartsák a maguk számára, a parlamenti választások utáni időre. Azt gyanítom, hogy a Fidesz népszavazási kezdeményezése hasonló logikát követ. Ha a privatizáció jogszerűségét most nehezebb is vitatni, mint másfél évtizeddel ezelőtt, az alapötlet ugyanaz: meg kell őrizni az állami cégeket arra az időre, amikor mi leszünk hatalmon. Igaz, hogy ez a vagyon ? emblematikus találkozás ? most már kicsi, savanyú, ? de a miénk. A miénk lehet, ha el tudjuk hitetni, hogy ez a tulajdon nem az államé, hanem ?az emberek közös vagyona? (honnan is ismerős ez jelszó?), s ezt ma parlamentáris eszközökkel nem lehet megmenteni, ezért mozgalom kell, kampány, népszavazás.

HVG 2004. október 16. Tovább»​​​​​​​

A privatizáció és a verseny kapcsolatáról

A gazdasági átalakulás két lényeges elemének, a magántulajdonnak és a versenynek a kiterjesztése nem feltétlenül erősíti egymást, hanem ellentétbe is kerülhetnek. A magyar gyakorlatban a privatizáció elsőbbséget kapott a piacszerkezet javításával szemben, de nem deklarált és nem intézményes módon. Az 1990-es években is hiányzott a határozott, következetes demonopolizációs politika, hiányoztak az egyértelmű döntési kritériumok és a szabályozott eljárásrendek. A cikk a szervezeti változások színes palettájának elemzésével bemutatja, hogy a demonopolizáció többnyire egyedi alkuk, a kormányzat részéről rövid távú hatalmi vagy fiskális megfontolások nem szándékolt következménye vagy mellékterméke volt.

Külgazdaság, XLVII.évf. 2003. november Tovább»​​​​​​​