„Az Orbán-kormány totális támadást indított a bankszektor megszállására”

Beteljesedett Orbán Viktor régi vágya: a hazai bankrendszer kétharmada már belföldi irányítással működik, a szektor negyede a kormányfő közvetlen befolyása alatt áll. Várhegyi Éva A bankrendszer elfoglalása címmel a Magyar Narancs Könyvek sorozatban megjelent új kötete bemutatja azt, hogy a hatalom miként állította a szolgálatába a bankokat.

A Pénzügykutató Zrt. tudományos tanácsadójának új könyve ezzel a mondattal nyit: „Nem tudható pontosan, mikor estek kísértésbe a mai rezsim felépítői, mikor ébredtek rá arra, hogy a bankszektorban rejlő gazdasági erő a politika szolgálatába állítható.” Annak idején a Postabank államosításakor az első Orbán-kormány még hivatkozhatott a népszerű lakossági pénzintézet csődjére. Némi jóindulattal a takarékszövetkezeti szektor központosítását is tekinthettük volna társadalmi szempontból észszerűnek 2013–2014-ben, ha nem járt volna együtt a szövetkezeti tagok jogainak súlyos csorbításával. Ám az MKB és a Budapest Bank bekebelezését végképp nem indokolta nemzetgazdasági érdek: a magyar társadalom számára költséges vásárlások mögött hatalmi szempontok álltak. Erről beszélgettünk a könyvet jegyző kutató-közgazdásszal.

A bankokról szóló előző könyve, a Bankvilág Magyarországon, 2002-ben jelent meg. Mi változott az eltelt két évtized során?

Korábbi könyvemben, amelyben a rendszerváltozást követő évtized fejleményeiről, a költséges bankkonszolidációról, a privatizációkról és a külföldi pénzintézetek megjelenéséről számoltam be, már érintettem a bankok és a politika viszonyát. A mostani kötetem az elmúlt 10-15 évre fókuszál, de újraolvasva a régit sok minden visszaköszön. Ennek csak egyik oka, hogy néhány szereplő azonos, mint például az OTP-t 1992 óta irányító Csányi Sándor, aki nemcsak itthon, hanem egész térségünkben az egyik legbefolyásosabb bankvezetőnek számít. Ennél fontosabb, hogy már abban az időben is látszott, hogy a nyugati országok bankcsoportjai nem feltétlenül hozzák be Magyarországra anyaországuk politikai kultúráját. Az utóbbi években világossá vált az is, hogy még azzal a magyar kormánnyal is szívélyes együttműködést alakítanak ki, amely a piaci versenyt torzító, diszkriminatív beavatkozásokkal mindent megtesz az elüldözésük érdekében. Túlteszik magukat azon is, hogy a jogállamiság alapján elfogadhatatlan, amit Orbán Viktorék művelnek és amit az anyaországuk kormányai sem néznek jó szemmel. Az üzleti érdekeik viszont arra ösztökélik őket, hogy még a velük szemben ellenséges Orbán-kormánynál is megpróbáljanak olyan előnyökre szert tenni,amit az állami projektek finanszírozásában vagy támogatott hitelprogramokban való részvételük kínálhat.

Mennyiben mondható sikeresnek a kompromisszumra törekvésük?

A kelet-európai piacok általában lehetőséget nyújtanak a nyugati bankok számára, hogy az otthonihoz képest viszonylag jó profitokat érhessenek el. Bár 2010 után néhány évig komoly érvágást jelentett számukra a nemzetközi gyakorlatban is kirívó mértékű és a veszteséges pénzintézeteket is sújtó bankadó, a tranzakciós illeték, valamint a kötelező végtörlesztés. De ezt is kiheverték, s 2016-tól már nagyjából helyreállt a jövedelmezőségük.

Mi volt ennek az oka?

Elsősorban a bankpiac magyarországi szerkezete, az árakban is megmutatkozó verseny hiánya. Nálunk a piacvezető OTP diktálja a kamatokat és díjakat, ami a többi bank számára is elfogadható, hiszen ha követik ezeket, azzal is kielégítő nyereséget érnek el, s így is élvezhetik a nyugat-európaihoz képest viszonylag magas kamatmarzs (a hitel- és a betéti kamatok közötti különbség) és a szolgáltatási díjak előnyét. Egyébként a 2010–2015 közötti veszteséges években azért maradtak itt a külföldi pénzintézetek, mert csak úgy tudtak volna kivonulni, ha találnak olyan vevőt, amely ügyfeleikkel, kinnlévőségeikkel együtt átveszi a banküzemet.

A magyar miniszterelnök láthatóan nem kedveli a bankokat, különösen azokat, amelyek nem a holdudvarának a részei.

Minden politikai hatalomról elmondható, hogy igyekszik a maga számára is felhasználni a gazdaság működését befolyásoló pénzintézeteket, ám a 2010-ben hatalomra került Orbán-kormány bankpolitikája nagymértékben eltér a megszokott gyakorlattól. Nem csupán azt hirdette meg, hogy a bankszektornak legalább fele részben nemzeti tulajdonban kell lennie, hanem totális támadást indított a bankrendszer megszállására, mind több pénzintézet bevételére. Kezdettől igyekeztek a politikai hatalom szolgálatába állítani a törvény szerint független Magyar Nemzeti Bankot (MNB). Megvonták a hivatalban lévő jegybankelnök javaslattételi jogát a Monetáris Tanács tagjaira, hogy a saját jelöltjeikkel egészíthessék ki a döntéshozó testületet. Az Alaptörvény ürügyén új törvényt terjesztettek be, amely minden fontosabb jogkörétől megfosztotta a jegybankelnököt, és az MNB valamennyi irányítási jogosítványát az addigra már többségében kormánymegbízottakból álló Monetáris Tanácshoz rendelte. 2013-ban a Fidesz gazdaságpolitikáját kialakító, akkori nemzetgazdasági minisztert, Matolcsy Györgyöt ültették a jegybankelnöki székbe, aki új helyén is a növekedés erőltetését tekintette céljának, még ha ezzel szembe is ment az MNB törvény szerinti feladataival.

Könyvében így ír a napjainkra kialakult helyzetről: „A 2010 óta működő Orbán-rezsim alig egy évtized alatt sikerre vitte a bankszektor elfoglalásának a tervét. Megerősítette a nyilvánosság előtt elrejtett, ezért a haveri cégek finanszírozására alkalmas kormánybankokat, és Matolcsy György segítségével a szolgálatába állította a pénzügyi felügyelet is bekebelező jegybankot.” Ezek után joggal merül fel a kérdés: a jegybank kebelén belül működő pénzügyi felügyelet miképpen látta el az ellenőrző tevékenységét?

A pénzügyi felügyelet több országban is a központi bankokban működik, ez tehát önmagában nem szokatlan jelenség. Meglátásom szerint azért komoly érdekkonfliktust rejt magában, ha ugyanazon intézménynek kell monetáris politikájával az árstabilitást szolgálnia és egyúttal a pénzügyi rendszer stabilitását is biztosítania. Nálunk ráadásul

Matolcsy György színre lépése óta az MNB már egyáltalán nem tekinthető a kormánytól független, kizárólag a törvényben rögzített céljai­nak alárendelten működő intézménynek, ezért még inkább fennáll a veszélye, hogy sérül az általa irányított intézmény valamely funkciója.

Kívülről nehéz megítélni, hogy megfelelő időben lép-e fel az MNB a felügyelete alá tartozó pénzintézetek tőkehelyzetének megingása esetén, de egy a politika által befolyásolt jegybanknál felmerülhet az a gyanú, hogy egyes kis bankok, például a kormányhoz közeli Széchenyi Banknak vagy a Matolcsy-rokon Növekedési Hitel Bankjának a csődje szigorúbb ellenőrzés mellett esetleg kisebb társadalmi költséggel járhatott volna.

Az orbáni „bankpolitika” egyik jelentős állomása volt a takarékszövetkezetek bekebelezése, a későbbi bankholdingba integrálása. Hogyan zajlott ez le?

A takarékszövetkezeti szektor jelentőségét az adta, hogy a vidék pénzintézeteként olyan kisebb településeken is elérhető volt, ahol más bankok nem nyitottak fiókot. Orbán Viktor 2010-ben még azt ígérte Demján Sándornak, az Országos Takarékszövetkezeti Szövetség elnökének, hogy a szövetkezetek megerősítésére 100 milliárd forintos tőkejuttatást ad számukra a kormány. 2013-ban azonban Spéder Zoltán, az FHB-bankcsoport vezetője és résztulajdonosa kapott felhatalmazást rá, hogy beindítsa a könyvemben „takarék hadműveletnek” nevezett akciót, amely végül a szövetkezeti tulajdonosok többségének jogfosztásával és vagyonának a csorbításával járt együtt. A magyar állam kivásárolta a német többségi tulajdonos DG Bank részesedését, majd a szövetkezetek kisemmizésére is módot teremtő integrációs törvény megalkotásával, állami intézmények segédletével és különféle jogi trükkökkel a száznál is több takarékszövetkezet zömét kiszorították saját ernyőbankjukból, a Takarékbankból. Olyan alapszabály-módosítást kényszerítettek a 130 ezer szövetkezeti részjegytulajdonosra, amellyel látszólag önként és a piaci ár töredékéért lemondtak többségi tulajdonukról. Az egész akció burkolt célja az FHB Bank mintegy 30 milliárd forintos tőkehiányának a rendezése volt, amely még a 2008-as nemzetközi hitelválságot követően keletkezett. A „hadműveletet” feltehetően a saját bankja megerősítésében és gazdasági hatalma növelésében érdekelt Spéder Zoltán irányította, akinek korábban, az OTP második legfontosabb vezetőjeként jelentős érdemei voltak a pénzintézet korszerű bankká válásában. Később azonban megromolhatott a viszonya Csányi Sándor bankvezérrel, és ezért 2007-ben távozott a pénzintézettől, és megkezdte saját gazdasági birodalma felépítését. Spédernek feltehetően közös volt az érdeke Orbánnal abban, hogy a takarékszektorból és más pénzintézetekből az OTP-nek is komoly versenytársat jelentő bankcsoportot hozzanak létre. Ez magyarázhatja, hogy a takarékszövetkezeti szektor bekebelezéséhez Spédernek segédkezet nyújtott a Miniszterelnökség, az állami tulajdonban lévő Magyar Posta és a Magyar Fejlesztési Bank. Emellett az Országgyűlés kormánypártjai is azzal, hogy megszavazták a takarékok kiszorítására és a részjegybirtokosok kisemmizésére is módot adó integrációs törvényt.

Spéder Zoltán azonban hamar kegyvesztett lett, így a bankholding felépítésére már nem kapott lehetőséget.

Arról csak feltételezések vannak, hogy miért esett ki a cukorpixisből, és miért kellett nem csupán a bankját elhagynia, de még a média- és az ingatlanérdekeltségei zömétől is megválnia. Lehetséges, hogy Orbán Viktort már irritálta a Spéder által összehozott, a kormányfőtől jórészt független gazdasági és médiabirodalom, tarthatott tőle, hogy ekkora befolyás mellett politikai hatalomra is törhet.

Spéder bukását megelőzte Orbán Viktor kormányfő szakítása Simicska Lajossal, akivel a bankvezető is jó kapcsolatot ápolt. Spéder bankjának, az FHB-nak mintegy 30 milliárd forintos tőkehiánya volt, amit – a nyilvános tájékoztató szerint legalábbis – külföldi befektetőknek szóló kötvények kibocsátásával kívánt orvosolni 2012-ben. Ám a kötvényeket végül az állam tulajdonában lévő Magyar Nemzeti Vagyonkezelő vásárolta meg, amihez a Simicska Lajoshoz kötődő MFB vezetése is segédkezet nyújtott. A bank ezzel nem csupán az állami támogatás uniós tilalmát játszotta ki, de a megtévesztő kibocsátási tájékoztatóval az értékpapírtörvényt is megsértette. Az MNB politikai befolyásoltságát tükrözte, hogy a pénzügyi felügyelet emiatt csak évekkel később, már a pénzember bukását követően bírságolta meg az FHB-t.

Az új bankcsoport létrehozása hogyan fejeződött be?

Spéder Zoltán távozása után a műveletet a kormányfő gyerekkori barátjához, Mészáros Lőrinchez közel álló Vida Józsefre bízták. Ekkor fordult a kocka: nem az FHB kebelezte be a Takarékbankot, hanem ellenkezőleg, az utóbbi olvasztotta magába a Spéder alatt már a Magyar Posta fiókhálózatával és pénzügyi vállalkozásaival is megerősített FHB-csoportot. Később Vidát is háttérbe szorították, az időközben az állam által megvásárolt és a jegybank segítségével feljavított, majd a versenyt kizáró újraprivatizálása során végül Mészáros érdekeltségébe juttatott MKB Bankot és az állami kézbe vett Budapest Bankot már más vezető integrálta a Takarék-csoportot is magában foglaló bankholdingba.

Bár e holdingba bevitt bankok tetemes állami pénzeket felemésztő megvásárlása a nemzeti tulajdon növelésének jelszavával történt, valójában a magyar kormányfő gazdasági – és ezen keresztül politikai – hatalmának megerősítését szolgálta, hiszen a belőlük és az elsajátított takarékszektorból összetákolt Magyar Bankholding (új nevén MBH Bank) végső tulajdonosai nagyrészt Orbán Viktor baráti-családi-üzlettársi köréből kerültek ki.

Szintén az ő hatalmát erősíti a két kormánybank, az Eximbank és az MFB, valamint a veje kezébe juttatott Gránit Bank is. Ezekkel együtt már a bankszektor negyedrészét uralja Orbán Viktor, amin keresztül a gazdaság még nagyobb hányadát befolyásolhatja. A magyar kormányfőnek a pénzintézeti szektorban összpontosuló gazdasági hatalma egyedülálló a nyugati piacgazdaságokban. A bankszektorban lezajlottak igazolják Kornai Jánost, aki már 2012-ben megállapította, hogy „az Orbán Viktor vezette kormány fő törekvése a hatalom minél teljesebb megragadása volt, és ha ez megtörtént, minél tartósabban a kezében maradjon. A hatalom a cél, és minden eszköz ennek a célnak van alárendelve.”

Miképpen viszonyult mindehhez a másik főszereplő, Csányi Sándor, a nemzetközi porondon is sikeres bankár?

Az MBH Bank létrejöttének biztos nem örül, időnként tesz is rá pikírt megjegyzéseket. Például felvetette, hogy mennyire nem átlátható a bank tulajdonosi szerkezete, hiszen nem tudni, kik rejtőznek a tulajdonosokként megnevezett magántőkealapok mögött. A bank megalakulását a személye elleni támadásnak is vehette, hiszen az új nagybank létrehozása arra is alkalmasnak látszott, hogy megtörje Csányi Sándor gazdasági hatalmát. A mai politika számára ez azért lehet veszélyes, mert amellett, hogy a bankvezér irányítja a nálunk piacvezető és a térségünkben is jelentős pozíciójú OTP bankcsoportot, a nyilvános adatok szerint ő számít a leggazdagabb magyarnak, egyike a legnagyobb hazai földbirtokosoknak, családi vállalkozásának tekintélyes agrárérdekeltségei vannak, sőt már a felfutóban lévő egészségiparba is betört. Az OTP lenyelése persze még a szinte teljhatalomra szert tett Orbánnak is túl nagy falat volna, az állami támogatással mind több pénzintézetet elnyelő, kisgömböcként hízó MBH Bank viszont előbb-utóbb felveheti vele a versenyt.